Hatodik évtizedébe lép a szentendrei Új Művésztelep!
A szentendrei Kálvária út vakító fényárban úszik. A minapi csapadék még nem száradt fel, a víz visszaragyog a Napnak. A decemberi tavasz diadalát gyermekzsivaj és labdapattogás jelzi. A táj eleven, ám a saras út hirtelen lefelé vezet, mígnem egy szürke, mohától zöldellő, ablakgazdag házikó ajtajához érek. Kopognék, de már bent is vagyok, Asszonyi Tamás marasztaló kézfogása barátságos, rézművekkel teli műhelybe vezet.
Ötven esztendős a szentendrei Új Művésztelep. Ezek szerint nem is annyira új…
Nem, egyáltalán nem. Sőt, akár azt is mondhatnánk, hogy nagyon öreg. Némely lakáson ez meg is látszik, egymást érik a beázások, kopik és mállik a konstrukció. Az, hogy most ilyen kulturáltnak mondható környezetben beszélgetünk – már amennyiben ez Önnek is kulturált – az annak köszönhető, hogy volt szerencsém a saját zsebemből költeni rá. Nem mintha panaszkodni szeretnék, a városban még mindig vannak földutak, nem venné ki jól magát, ha épp a művésztelep felújítására menne el az önkormányzat pénze. Mindenesetre, szoktunk azzal viccelni, hogy nevet kéne váltanunk, s mi lehetnénk a szentendrei Régi Művésztelep, de félő, hogy ez kissé összekutyulná a dolgokat.
Különösen most, hogy az 50. évforduló okán kiállítás nyílt a Ferenczy Múzeumban, mely a már jól megszokott név, vagyis az Új művésztelep hívószavára épül.
Igen (kuncog), nem volna most szerencsés elbizonytalanítani az embereket, mert a kiállítás tényleg nagyon jóra sikeredett. Átfogó és ügyesen elrendezett, jól mutatja, milyen nagyformátumú művészeknek adott – és ad még ma is – otthont a telep. Különösen szeretem a kis szobát, ahol Deim Pali munkái vannak kiállítva, az ő munkásságát ugyanis olykor egysíkúnak szokták titulálni, minekután következetesen, újra és újra ugyanazokat a vizuális motívumokat használja. Az említett szobában kiállított munkák szisztematikus elrendezése rávilágít arra, hogy a stíluselem, amely első blikkre akár redundánsnak is hathat, mily sokféleképp képes megjelenni, s milyen változatos jelentéseket képes reprezentálni.
A saját munkáit is jól pozicionáltnak tartja?
Igen, azokat különösképpen, hisz éppen Ligeti Erika alkotásaival átellenben találhatók, amit nem csupán azért tartok fontosnak, mert többé-kevésbé egyazon műfajban alkottunk, hanem azért is, mert a művésztelep lakói közül ő állt hozzám a legközelebb. Mi több, nem volt a telepen még két olyan ember, akik a miénkhez hasonló barátságot és kollegiális viszonyt mondhattak magukénak. A klasszikus művésztelepekkel ellentétben itt nemigen alakult ki valódi közösség.
Mit gondol, miért nem?
Sokan voltunk, sokfélék. Mindenki kicsit másképp gondolkodott a művészetről, nem akadt olyan irányzat vagy iskola, amelyet egységesen képviseltünk volna. Egy ideig ugyan megpróbáltunk úgy viselkedni, mintha szorosabban is összetartoznánk, együtt mutatkoztunk itt és ott, ám ezek a törekvések szépen lassan elhaltak. Rá kellett jönnünk, hogy bár jóban vagyunk, és természetes, hogy szilveszterkor együtt sütjük a malacot, s együtt koccintunk az új esztendőre, végső soron nem művészközösség vagyunk, hanem művészek sokasága, akik a körülményekből adódóan egymás hegyén-hátán élnek.
Régi művésztelep, Új művésztelep, Vajda Lajos Stúdió, és még sorolhatnánk. Mi van Szentendrében, ami ennyire vonzza a művészeket?
Szentendre mindenkinek mást és mást jelent. Annyi bizonyos, hogy egy rendkívül sajátságos városról beszélünk, amely számos szépséget rejt, engem azonban csupán a művészlakásokra kiírt pályázat miatt sodort ide az élet. Persze, a város biztosan nem épített volna művésztelepet, ha nincs művészetnek helyi hagyománya. Vagyis elsőként a művészeknek kellett megtalálniuk Szentendrét, ám az akkori Szentendre még egészen más volt. Ötven esztendeje is más volt. Akár egy nagyobb falu. Aztán kettészelte a várost a főút, amin minden reggel és délután dugóban pöfögnek az autók. Az emberek jórészt a fővárosban dolgoznak. Hatalmas lakóparkok is épülnek dögivel, s úgy általában elmondható, hogy a város kezdi elveszíteni a jelleget, amely miatt egykor népszerűvé vált. Ennek ellenére vidámak vagyunk. Ha az embert csak szépen, fokozatosan nyeli el a föld, rá sem eszmél, milyen mélységes mélyre került. (nevet).
Zalai Szilveszter
