Egy színész ne sírjon, küszködjön a könnyeivel! – mondja a filmrendezőt alakító Antonio Banderas a színésznek, aki Pedro Almodóvar Fájdalom és dicsőség című filmjében az élete alkonyáról visszatekintő filmrendező monodrámáját viszi színre.
Ez a fenti tételmondat egyszer s mind az életrajzi ihletésű filmet forgató Almodóvárt is instruálja. Mert hogyan készíthet önmagáról filmet egy rendező? Mit rakjon bele és mit hagyjon ki? Mennyire engedje elszabadulni az érzelmeket és hol húzza meg a határt? Ezeken az egyensúlyi helyzeteken múlik a film hangja/hangvétele. És ezért kapta a film a Fájdalom és dicsőség, kicsit oroszosra sikeredett címet.
De aztán belátjuk, valóban fájdalom és dicsőség között kell egyensúlyozni Almodóvárnak. A határtalan fizikai fájdalmak között és filmes világsikerek fényében élő rendező életének teljes palettáját felvonultatja. Hogy mindebből mennyi valós és mennyi szépen filmezett motívum, a közel kétórás film szempontjából lényegtelen.
Ami a hírekből eljut hozzánk a világhírnévből, többnyire egyoldalú képet fest a sikeres művészekről. Mert nem látjuk a szállodaszobákban egyedül töltött órákat, azokat a magányos vívódásokat/repüléseket, amelyekben a művek születnek. És mindehhez ott van a magánélet fizikai valója, amit összhangban tartani a művek létrehozásához szükséges irgalmatlan energiákkal nem egyszerű, egyszer s mind ez a műveken kívüli élet-mű.
Banderas olyan szerepet kapott ebben a filmben, amiben nem játszania kell, hanem közeli fizikai valójával kell hitelesnek lennie, és megjeleníteni a rendezőt, aki túl a csúcson testi bajaival küszködve már nem érez magában annyi energiát, hogy újra forgasson, mert ahogy mondja, a filmrendezés fizikai munka. De jön egy váratlan felkérés, és a 32 éve nem látott színésze megmozdítani látszik a holtpontra jutott rendezői pályát.
Közben egy másik szálon a kisfiút (a fiatal rendezőt) látjuk, aki elragadó és visszafogott intelligenciájával, tekintetének tisztaságával nyűgözi le környezetét. Anyja, a csodálatos Penelopé Cruz egy földbe vájt “lakásban” él a fiúval és kocsmázós, korán elhalálozó papával. Mindez lehetne borzasztóan lehangoló és nyomasztó, de Almodóvár filmképeiből ugyanaz a gyönyörűség árad, mint a fiú tekintetéből – elvégre ugyanaz a személy mindkettő.
És itt kanyarodunk vissza a címhez, ebben a világlátásban. A dráma nem azért van, hogy belepusztuljunk és egész életünk során a sorsot hibáztatva váljunk kocsmalakókká vagy szavakon lovagoló tehetetlen és egykedvű értelmiségivé, hanem azért vannak a drámák, hogy tanuljunk belőlük, tanuljunk meg az élet habos hullámain és hullámvölgyein szörfölni, élvezzük meglátni, hogyan változik velünk a világ, akkor talán egyensúlyban maradhatunk fájdalom és dicsőség között. A film erre bont vitorlát.
