Anders de la Motte: Pokoli tél [Vintereld] – General Press Kiadó, 2019 – fordította Dobosi Beáta – 400 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4523-25-3
„A képen hat ember áll a stégen. A felvétel 1987 nyarán készült, amikor Laura tizenöt éves volt. Süt a nap, mindenki boldog. Senki nem sejti, hogy néhány hónap múlva bekövetkezik a katasztrófa. Jack a kép jobb szélén áll. Laura végighúzza a mutatóujját a mosolygó arcon. A fiú szemének látványától megremeg a szíve, amit azóta a kórházi éjszaka óta nem érzett, amikor utoljára látta…”
Pedig közben eltelt harminc hosszú év, s ezalatt a három évtized alatt Laura elszakadt a képen látható gyerekkori barátoktól. És elszakadt nagynénjétől is, akinél a tóparti üdülőtelepen töltötte gyerekkora minden nyári és téli szünidejét. Egészen a Luca-napi tűzvészig, melyben meghalt a legjobb barátnője, s melyben megégett ő maga is. Ráadásul az égéskor szerzett sebek utóhatásaként a szervezetébe került egy vírus, mely megváltoztatta az életét…
„– Van a szervezetemben egy vírus. nem fertőző – teszi hozzá gyorsan. – De bármilyen testi hatás aktiválhatja. Például egy műtét. Vagy terhesség – hallja saját magát.
– Ezek szerint nincs gyereke?
– Nincs – Laura elhallgat. Aztán úgy dönt, hogy elmondja az igazat. – Bő két éve kislányt vártam. De meghalt, mielőtt megszületett volna.
– A vírus miatt?
– Szerintem igen, de az orvosok nem tudják biztosan. Mindenesetre a pocakomban halt meg, és nincs rá magyarázat.”
Anders de la Motte regénye két szálon fut. Egyrészt felidézi 1987 telét, és a tűzesetig vezető történetet – úgy, ahogy az Laura átélte. Másrészt, harminc évvel később Laura visszatér, hogy gondoskodjon az elhunyt nagynéni temetéséről, és eladja az üdülőtelepet, amit örökölt… és abban reménykedik, hogy a temetésen talán ott lesz Jack, a gyerekkori szerelme.
- A tökéletes emlékezet akkora átok, amekkora áldás
- A nyomozó önmagát üldözi, és nem is tud róla!
- Hannibal Lecter utóda nem kannibál, de legalább annyira durva
- Családfakutatás csonttöréssel és lövésekkel
A Pokoli tél főszereplője úgy tervezi, hogy gyorsan rendezi a dolgokat, és visszatér a fővárosba a megszokott életéhez (apja halála óta ő vezeti a családi céget). Mégis marad. Kérdései támadnak. Megválaszolhatatlannak tűnő kérdései. Ráadásul rájön, hogy a nagynénje nem természetes halállal halt meg, s arra is, hogy a harminc évvel korábbi történetnek vannak elvarratlan szálai… és nem mellesleg feltűnésével egy időben újra elkezdődik a környéken a gyújtogatás:
„A pajta ajtaján sűrű, szürkésfekete füst gomolyog ki. Szétterül az udvaron, elhomályosítja a szemet, és égő fa meg nedves szalma bűzével tölti meg a levegőt, amitől Laurának megroggyan a térde.
A lépcsőkorlátba kapaszkodik, hogy ne essen el, majd levegő után kapkodva leereszkedik a legfelső fokra. A szíve dörömböl, a heg vadul tekereg a hátán. Az agyában egymást kergetik a gondolatok, mind a menekülésről, futásról, elrejtőzésről szólnak. Menj olyan messze a tűztől, amilyen messze csak tudsz!”
Anders de la Motte mesterien csepegteti az információt, úgy vezeti végig Laurát a múlt kulisszái között, hogy egyre izgalmasabb és egyre mélyebb titkok kerülnek a felszínre, s végül már nem csak a harminc évvel korábbi tűz kerül „más megvilágításba”, de saját létezése kapcsán is olyan válaszokat kap, melyekhez korábban nem is volt kérdése. Anders de la Motte nem csak az események új láncolatát képes összeállítani, de egészen elképesztő érzékenységgel mutatja meg a tizenöt éves lány lelkivilágát – összekapcsolva azokkal a gondolatokkal és érzésekkel, amiket az újraélt múlt egy negyvenöt éves nőben felébreszt.
Anders de la Motte a titkok és rejtélyek olyan hálózatát hozza létre, melyek az utolsó oldalig feszültség alatt tartják az olvasót. Megoldásai még a rutinos krimi-fogyasztókat is meglepik.
