Meseterápia – hősök, sárkányok, boszorkányok, mind mi lennénk?
- Mi is az a meseterápia? Mire képesek a varázsmesék? Hogyan kapcsolódhatnak az életünkhöz? Vagy akár egy képzőművészeti tárlathoz? Boros Luca meseterapeutával beszélgettünk mindezekről a november 9-ei meseterápiás foglalkozása kapcsán, aminek a Kmetty János – Az örök kereső című kiállításban lehettek részesei.
Mi is az a meseterápia?
A meseterápia, amit Boldizsár Ildikónál tanultam, azt mondja, hogy minden rendbe hozható. Általában varázsmesékkel dolgozunk, amikben azt a mintát láthatjuk, hogy elveszett a rend, a hős útnak indul, vagy útnak indítják, megszerez valamilyen képességet, ami korábban nem volt a sajátja, és ezzel a képességgel vissza tudja állítani az eredeti állapotot. Ezeket a meséket használjuk arra, hogy ha az életünk bármely területén találunk valamilyen zavart vagy válságot, felismerjük – a mesei mintákból –, hogy mit kell ahhoz tennünk, hogy vissza tudjuk állítani a harmóniát.
Magyar mesei hagyományból vagy nemzetközi mesékkel is dolgoztok?
Jogos a kérdés. Amikor terápiás foglalkozásról beszélünk, legtöbbször népmesékkel dolgozunk, és ezek a népmesék a világ összes tájáról jöhetnek. Érdekes, hogy milyen az ízesítésük. A repertoárban van koreai, perzsa, inuit, indiai, lengyel, szudáni, litván, dán mese is, és még sorolhatnám.
Felnőtteknek vagy gyerekeknek szólnak a foglalkozások?
0-tól 99 éves korig bárkinek. Ugyanazt a mesét felhasználhatom gyerekeknek és felnőtteknek is, csak más-más módon. Lehet használni prevencióként, óvodában, iskolában. A meseterápiás foglalkozások segítenek a testtudatosításban, fejlesztik a személyiséget, az érzelmi intelligenciát, a kommunikációt, az életöröm megélését, alkalmazzuk nyelvi kompetencia, bátorság fejlesztésére. Végeláthatatlan, hogy milyen sok mindenre. Felnőtteknél pedig nagyon szép önismereti, befele irányuló munkát jelent. Ez nem zárja ki azt, hogy itt is fejlődik a kommunikáció, a korábban ki nem mondott gondolatok utat találnak; a kreativitásunk, amit elveszítettünk a hétköznapi neurózisban, újra életre kel. A kapcsolatok fejlesztésére, kapcsolódásokra is nagyon szépen lehet használni ezeket a meséket, mert a meseterápia egy lágy módszer. Ideiglenesen el lehet bújni a meseszereplők figurái mögé: nem is rólam van szó, nem is én mondom, nem is magamról mondom, hanem a hősről, a sárkányról, a boszorkányról. A legvégén pedig csak kiderül, hogy a mesék szereplői mind én vagyok. És megnézzük, hogy boszorkányként hogy főzöm a mérget saját magamnak, vagy mi az, amit én nem teszek meg, amit a hős igen, és máris ott van az az egy lépés, ami hiányzott a boldoguláshoz.
A meseterápiát Boldizsár Ildikó fejlesztette ki, vagy egy létező terápiás módszer világszerte?
A biblioterápia az alapja a meseterápiának, hiszen a mese is egy történet. Magyarországon többen vannak, akik a meseterápiát, vagy annak egy bizonyos útját felfedezték és használják. Mivel én Boldizsár Ildikó tanítványa vagyok, az ő módszerét követem, de vannak mások, például Antalfai Márta, aki művészetterápiával kapcsolja inkább össze, vagy Bajzáth Mária a pedagógia területéről. Boldizsár Ildikó író, mesekutató, harminc éves kutatói munka áll mögötte. Csodálom őt, ahogy ő mesélni tud, az megismételhetetlen. Amikor mesél, a szavakkal együtt táncol az alakja, hangja selymessé válik. A meséket pedig úgy tudja összevarrni, hogy láthatatlan marad a cérna. Saját meséi is ámulatba ejtenek, inspirálóak, ahogy az általa kidolgozott módszer is. Bár már a kurzusok végére jártam, folyton tanulni szeretnék tőle.
Egy vagy többalkalmas foglalkozásokról van szó, ha valaki jelentkezik egy meseterápia csoportba?
Van egyéni és csoportos foglalkozás is, általában ezek több alkalmat ölelnek fel. Én pedagógusként dolgozom a meseterápia módszerével, de ha egy eset túlmutat az önismereti problémán, akkor szakemberhez kell fordulni. Pszichológusok is előszeretettel használják a meséket a terápiás foglalkozás részeként. A csoportos foglalkozás egy kicsit szabadabb, nem megyünk annyira mélyre, inkább közösen gondolkozunk el azon, hogy egy adott életterületen lévő elakadáson – a mese bölcsességét követve – hogyan tudunk változtatni. A múzeumi foglalkozásnál a képek sugallnak valamit, ehhez jönnek a mesei képek, s a varázslat akkor jön létre, mikor ezek összességét belső képekké alakítjuk, ezáltal nyerünk rálátást valamire, amire korábban nem volt módunk, és így tudunk akár csak egy lépéssel is, de továbbhaladni a saját utunkon.
A múzeumi foglakozásoknál hogyan választasz mesét? Egy adott képhez, vagy a teljes tárlathoz?
Ez a legizgalmasabb része a munkámnak. Belépni a művészet erőterébe eleve nagyon klassz dolog. Van olyan tárlat, ami rengeteg mesét ölel magába, például a Kovács Margit kerámiamúzeumnál azzal töltöttem sok időt, hogy melyik mesét ne tegyem be, annyi lehetőség volt. Csak úgy jöttek a mesék, hogy engem mesélj; nagyon nehéz volt megszűrni, hogy mit hagyjak ki. És volt olyan tárlat, Tereskova Csipkerózsika halott című installációja, ami csupán egy mesének adott helyet, de az úgy rá volt szabva, hogy erőnek erejével sem tudtam volna magamtól ilyet kitalálni.
A november 9-ei Kmetty János – Az örök kereső kiállítás foglalkozása kapcsán hogyan történt a meseválasztás?
A tárlattal való találkozás és a kurátorral való beszélgetés hozta meg a megoldást. Kiderült, hogy Kmetty örökös kereső volt, és mivel november van, halottak napja volt, az élet-halálról hozok egy mesét – azért, hogy örökös keresők legyünk az életünk értelme tekintetében. Ne veszítsük ezt el a hétköznapok szürkeségében sem. Találjuk meg a színeket újra és újra magunknak. Így most az egész tárlat képeivel dolgozunk, nem egy adott képpel.
Mire számítsanak azok, akik eljönnek erre a foglalkozásra?
Abban bízom, hogy minden alkalommal egy kicsit feszegetjük a komfortzónánkat, hogy egy kicsit ránézünk arra, amit mélyen elrejtettünk magunkban, annak érdekében, hogy valami új születhessen.
Ettől nem ijednek meg az emberek?
De, igen, egy kicsit. Viszont azok, akik visszajárnak, mert már kialakult közönség van, élvezik, hogy motiválva és inspirálva vannak. Itt most november 9-én az életünkkel fogunk egy kicsit szembenézni, azzal, amit halogatunk, amihez ragaszkodunk, és nem engedjük el, de lehet, hogy már ideje lenne. Kicsit ijesztő, de nagyon felszabadító a végén.
Izgalmas.
Nagyon-nagyon izgalmas. Minden alkalommal.
Mit üzensz még az olvasóknak?
Van egy mottóm: a kovász az ujjakon, egy meséből való. A szegény asszony a módos asszonynál megdagasztja a kenyeret, a nap végén nem mossa le a kezéről a kovászt, hanem hazamegy, tiszta vizet enged rá, és levest készít belőle. Az öt szegény gyereknek ezt kell ennie egy hétig, és mégis, ők fejlődnek, az arcuk pirospozsgás, gömbölyödik, míg a gazdag asszony gyerekei, akik el vannak látva ennivalóval, zsíros falatokkal, úgy néznek ki, mint a száraz halak. Sokáig izgatott ez a kérdés, hogy számomra mi ez a kovász? Mi ez az éltető, tápláló valami, akár szellemi, akár fizikai? A művészet. Nekem a múzeumban mesélés olyan, mint a kovász az ujjakon… Jöjjenek el minél többen!
