+ Film

Német szemmel a magyar filmről: könyvbemutató és filmvetítés a Collegium Hungaricumban

Fotó: Antal Barbara, © Collegium Hungaricum Berlin

Komoly ember – huszonöt felett – aligha tud jó szívvel válaszolni arra a kérdésre, hogy melyik a kedvenc filmje. Mert amint megnevez egyet, eszébe jut három másik, amiket ugyanúgy mondhatna. Hasonlóan lehettek a német Schüren kiadó szerkesztői, Daniel Bühler, Dominik Hilfenhaus és Stephan Krause is, amikor munkához láttak, hogy összeállítsák a szakmának és a nagyközönségnek szóló, huszonöt magyar filmet felsoroló antológiájukat, amely nyáron jelent meg „Klassiker des ungarischen Films” címmel, és melyet október 16-án mutattak be a berlini Collegium Hungaricum Berlinben (CHB).

„A magyar film klasszikusai”: fennhéjázó elnevezés egy mindössze 240 oldalas, könnyű fogású, matt papírra nyomott könyvnek, gondolhatja az olvasó, ha nem figyel Stephan Krause előszavára. A „klasszikus” szó mögött ne filmművészeti értékelést értsen, kéri a szerkesztő, mert ők most – csupán –  azokat az alkotásokat merészelték e kifejezés ernyője alá gyűjteni, amelyek társadalmi, politikai, történelmi és kulturális szempontból reprezentatívnak számítanak. (Nem lehet jó szívvel kiragadni közülük nyolcat példaképp, mert úgy kimarad a másik tizenhét. – a szerk.)

Nem Faust-szerű kortalan, örök és megkerülhetetlen sziklahegyeket kerestek, hanem olyan filmeket, melyek más-más szemszögből számítanak mérföldkőnek, fejtegeti a Kelet-Európa-szakértő, Krause a CHB pódiumbeszélgetésén. Megfontolt hangon beszél, és olyan természetes könnyedséggel fonja a mondandójába Szabó István, Enyedi Ildikó, és Petőfi Sándor nevét, mintha a magyar az anyanyelve volna.

Fotó: Antal Barbara, © Collegium Hungaricum Berlin

A kiadvány a „Kelet-európai film klasszikusai”-sorozat harmadik tagja. Hiánypótló, mondja, mert mostanáig nem létezett németül írt szakirodalom a magyar filmről: eddig az egyetlen Németországban megjelent könyv a témában Nemeskürty István filmtörténeti opusza volt. – Az is angolból fordítva – teszi hozzá, hangsúlyozva a pótolandó hiány súlyát. Fájlalja, hogy a huszonöt alkotás között nem szerepel rajz- és animációsfilm (ami egyrészt tényleg kár, másrészt így kevésbé zavaró, hogy a kötetben egyetlen kép sincs).

Stephan Krause mellett Claus Löser író, kurátor, filmtörténész ül. Ő írta a Jeles András Kis Valentinójáról szóló cikket. A nyolcvanas évek hajnalán lett a magyar film szerelmese, akkor, amikor az NDK-ban nem készült igazán jó mozi, meséli. Tizennyolc körül volt, amikor szülővárosában, Chemnitzben – vagyis Karl-Marx-Stadtban – filmklubot alapított, már csak azért is, hogy meg tudja nézni azokat a filmeket, amiket a berlini magyar kultúrintézetből kölcsönzött ki.

– Nekünk akkoriban a magyarok és a lengyelek bizonyították be, hogy a szocializmus alatt is lehet jó mozit csinálni – emlékszik a berlini Brotfabrik filmkurátora. – Egyre nehezebb életben tartani a régieket: nehéz megmutatni őket és beszélni róluk. Nem egyszerű elérni a közönséget, mert egy ismeretlen című filmre, amit egy ismeretlen rendezett, nem jön el senki. Elég fusztráló, de attól még muszáj ezeket is mutatni, hogy ne vesszenek el.

– A magyar filmben az a jó, hogy mindig változik. Újra és újra kíváncsivá teszi az embert

– csatlakozik a beszélgetéshez Bernd Buder, a cottbusi kelet-európai filmfesztivál programigazgatója. A Schüren-sorozat legnagyobb erényének azt tartja, hogy segít összehasonlítani az egykori keleti blokk különböző országainak filmművészetét. Nem halott történelemről van szó, hangsúlyozza, hanem a jelenünk részéről: létfontosságú, hogy foglalkozzunk vele.

– A magyar film ma is számon van tartva Németországban

– fogalmaz diplomatikusan.

Aztán Hock Beatának, a lipcsei Kelet-Közép-Európai Történet- és Kultúratudományi Intézet (GWZO) kutatójának adja a szót. Neki jutott az a hálás feladat, hogy felvezesse a beszélgetést követő vetítést: Elek Judit Majd holnapját mutatják a vásznon. A GWZO nemi egyenlőségért felelő intézményi biztosa előbb Elek Juditról mesél: ő volt az első női rendező-hallgató a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Csakhogy olyan, hogy „rendezőnő” nem létezik, magyarázta el az ötvenes évek végén Elek osztályfőnöke, hogy miért nem jut minden végzősének a vizsgafilmre szánt anyagi keretből.

Fotó: Antal Barbara, © Collegium Hungaricum Berlin

Hock írta a „Klassiker des ungarischen Films”-könyv Majd holnap-fejezetét. Elemzi a korszakot, a műfajt, a cselekményt. Informatív, olvasóbarát. Amit pedig a szakirodalom – természeténél fogva – képtelen pontosan körülírni: a megszokottban ragadtak kilátástalanságát, a kiszolgáltatottak kétségbeesését; azt az életet, ahol a hűtlenség is fásult teher, és ahol „nem bírom, ha bőgsz”: arra ott vannak Elek Judit képei; és ott van Lukáts Andor, Meszléry Judit, Szakács Eszter.

Német szemmel a magyar filmről: könyvbemutató és filmvetítés a Collegium Hungaricumban
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top