David Baldacci: Az irgalom útja [Long Road to Mercy] – General Press Kiadó, 2019 – fordította Szabó István – 416 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4523-16-1
David Baldacci pályája szerencsésen indult, hiszen első, 1996-ban megjelent regénye (Absolut Power) egyből bestseller lett, ráadásul a következő évben film is készült belőle Clint Eastwood rendezésében és főszereplésével. Magyarul Államérdek címen láthattuk (s aki kicsit is elmerül az internet bugyraiban, az akár ma is megnézheti a filmet.) Ilyen indulás után nem is csoda, ha David Baldacci a figyelem középpontjában maradt. Azóta majdnem negyven regénye és hét gyerekkönyve is megjelent, melyek jelentős részét idegen nyelvekre is lefordították.
- A tökéletes emlékezet akkora átok, amekkora áldás
- A nyomozó önmagát üldözi, és nem is tud róla!
- Hannibal Lecter utóda nem kannibál, de legalább annyira durva
- Családfakutatás csonttöréssel és lövésekkel
Baldacci általában sorozatokban gondolkodik, s ha egy karaktert megalkotott, akkor biztosra vehetjük, hogy az egy következő kötetben is fel fog tűnni. A magyar olvasók eddig főleg az Amos Decker- és a John Puller-sorozatokkal ismerkedhettek, most pedig az író legfrissebb karaktere (Atle Pine, FBI-ügynöknő) lép a magyar olvasók elé a 2018-ban írt Az irgalom útja című regényben. Közben angolul már megjelent a sorozat következő kötete (A Minute to Midnight), aminek a címét meg tudja fejteni, aki elolvassa Az irgalom útját.
Atlee Pine különleges figura, aki egy súlyos, véres és különös gyermekkori traumát hordoz, amit a mostani regényben csak megismerhetünk, de megfejtését (még) nem adja meg az író. A regényben harmincas nő hat éves volt, amikor ikertestvérét elrabolták mellőle a hálószobából, ahol őt otthagyták betört koponyával és leragasztott szájjal. Most, felnőttként lehetősége adódik arra, hogy szembenézzen a feltételezett elkövetővel, s megtudja, mi történt a testvérével, Mercy-vel, akinek neve a könyv eredeti címében – magyarra át nem ültethető módon – szerepel.
De nem erről szól a regény!
Illetve ez csak egy mellékszál, mely nyilván folytatódni fog egy másik kötetben, de most csak arra szolgál, hogy az olvasó megértse a karakter működését. Hiszen kell lennie „valaminek” a háttérben, ha egy jó képességekkel rendelkező és erős nő FBI-ügynökként olyan posztot kér magának, ahol nem kell másokkal együtt dolgoznia, s ahol nincsenek „nagy ügyek”. Persze, pont az ilyen helyzet az, ami lehetőséget ad egy nagy ívű történethez! Egy olyannak, ami elsőre korántsem látszik nagynak.
Egy kibelezett öszvért találnak a Grand Canyon-ban,
és eltűnik egy turista. Akiről viszonylag gyorsan kiderül, hogy nem az, akinek kiadta magát. Ráadásul a nemzetbiztonságiak és „érdeklődnek”, és Atlee Pine-tól elveszik az ügyet, amibe éppen csak belekezdett. Az borítékolható, hogy egy jó szimatú ügynök – ráadásul egy regény főhőse! – ezt nem hagyja annyiban és saját szakállára nyomozva, a Washingtonba vezető szálat követve olyasmire bukkan, amit az olvasó nem tud „csak úgy” kitalálni.
„…van néhány magas pozícióban lévő amerikai, aki csodálja az oroszokat. Úgy gondolják, hogy sok szempontból jobb az orosz kormányzati modell. És ugyanígy vélekednek a kínaiakról is, akik meghoznak egy döntést, és azonnal elkezdik megvalósítani. A demokrácia ellenben sokszor macerás, nem elég hatékony, és gyakran eredményez totális patthelyzetet, amikor minden leáll. Ezért is lehet egy autokrácia nagyon is csábító kormányzati forma.”
– mondja az egyik, később meggyilkolt mellékszereplő szereplő Pine ügynöknek, aki a regénynek ezen a részén, már tisztában van azzal, hogy a kibelezett öszvérrel indult nyomozás fókuszában ott vannak az oroszok és az észak-koreaiak is… nem beszélve az amerikai kormányzat bizonyos képviselőiről, akik valami igazán nagy disznóságra készülnek. Valami olyasmire, ami több millió ember halálát okozhatja.
David Baldacci végigkergeti Pine ügynököt – és a segítőtársul szegődő titkárnőjét – a történeten. Olyan tempót diktál, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét, s elfelejti a hétköznapi teendők miatt megszakítani az olvasást. A filmszerűen pergő, lineárisan haladó cselekmény az elképzelhetőség határán egyensúlyozva mozdítja ki a szereplőket a komfortzónájukból, s löki olyan események útjába, melyekhez alapvetően nem lenne közük, de amelyek megoldása nélkül rossz irányba változna az általunk ismert világ. Nagyon rossz irányba.
