„SÜLTREALISTA SZERELMI TÖRTÉNET, CSAK A JÖVŐBEN JÁTSZÓDIK”
Egressy Zoltánnal a Hold onról
Nem nyomdahiba: a Jelenkornál megjelent regény címe két szóba írandó: Hold on. Szójátékkal van dolgunk, a cím az egyik helyszín megnevezése mellett egy angol igére is utal, a hold on elsődleges jelentése ’tarts ki, kapaszkodj meg’. Laád Szabolcsnak a huszonegyedik század közepén a Földön és a Holdon az a legfőbb célja, hogy megkapaszkodjon. Teljesen belebolondult ugyanis egy földi testbe (szintén szójáték), Apáti Annáéba, pedig csak egyszer látta, egy várnai konferencián, akkor is egyre homályosabban, mert a sok pastis akkor is úgy hat, mint ma, bár már létezik, ami megnyugtató, a másnaposság elleni tabletta. Földi és égi szerelem nála egy, ennek a nyomába ered, mikor Pisába utazik a torony ledőltekor, Liverpoolba a Mersey áradásakor, ettől akar szabadulni, mikor 2045-ben a Holdon vállal munkát.
Csináltam már egy-két interjút itt a Grinzingi borozóban, de este hétkor még sosem, most pedig annyi van. Esti ember lennél?
Írni általában délelőtt szoktam, este viszont szeretek társaságban lenni. De találkozhattunk volna délelőtt is, most épp nem írok semmit. Ez a kiürülés utáni feltöltődés időszaka. Sőt most nem is készülök semmire.
Ha dolgozol, van egy kötött munkarended, amihez ragaszkodsz?
Ez attól függ, mit írok. Ha regényt, akkor nyolckor vagy hétkor géphez ülök. Ahogy múlik az idő, egyre korábban kelek. De nem szigorúskodom magammal. nagyjából délig szoktam írni, bár ez változó. Van, aki éjszaka alkot, van, aki nappal, én éjszaka speciel aludni szeretek.
Te még írtál írógéppel? Vagy tollal, ceruzával papírra, füzetbe?
Persze, és biztos koncentráltabban, hisz írógépen nem volt olyan egyszerű javítani, mint most, amikor egy mozdulattal törölhető bármi. A kézírás ma már nehéz ügy lenne, legalábbis a megfejtése. Sajnos, egyre olvashatatlanabbul írok. Egyébként írógéppel írtam a legeslegelső regényemet, nyolcéves lehettem, a címe Fertőszentmiklósi Korom SC volt, és egy futballcsapatról szólt, amelynek tagjait egy család alkotta. A terjedelem körülbelül két oldalra rúgott.
A tömörség nagy erény… Azért is faggatlak, mert az életműved – igaz, lassan harminc éve, hogy első könyved, a Csókkor című verseskötet 1991-ben megjelent –, terjedelemre is jelentős: három novelláskötet, öt regény, drámák, versek, mesék, ezek megalkotásához folyamatos szorgalom is kellett.
Ehhez képest állandóam furdal a lelkiismeret, amikor nem írok. Viszonylag gyorsan elkészülök egy-egy munkával. Drámát még nemigen írtam két hétnél tovább. Igaz, ez csak az írásra magára vonatkozik, nem a felkészülésre. Az előkészületek sokáig tartanak, ki kell találni a figurákat, fel kell vázolni a cselekményt, a szerkezetet. Nekem a tényleges megírás az egyszerűbb feladat. A regény kicsit más, de a regényírás sem tartott még három-négy hónapnál tovább. Nettó időben, mert közben akadhatnak szünetek. Bár nem nagyon szeretem megszakítani a munkát, erősen bele tudok kerülni a saját magam által teremtett világba, és ha kiszakadok, nehéz visszaerőltetnem magam. Amikor az első regényemet, a Szaggatott vonalat írtam, el kellett utaznom valahová néhány hétre. Nem éreztem jól magam, mert a főhősöm éppen előtte záródott be a rákoskeresztúri temetőbe. Minél előbb ki akartam hozni onnan.
A közel húsz drámádnak száznál több bemutatója volt eddig, ami nem kis eredmény. Azon kevés magyar író közé tartoznál, akik meg tudnak élni a jövedelmükből?
Mindig csináltam valamit az írás mellett, újságíró voltam, szerkesztő, dramaturg, sőt korábban doboltam egy zenekarban. Na, abból mondjuk nem volt sok pénzem. A drámaíróknak megvan az az előnyük a regényírókkal és a költőkkel szemben, hogy jogdíjat kapnak a színházaktól – már ha játsszák a darabjaikat. Ha rendszeresen, sok helyen, abból meg lehet élni. Már ahogy. Nem Rolls-Royce-szal járok.
Pillanatnyilag fantasztikum, hogy Holdon rengetegen dolgoznak üvegbúrák alatt. Ennek ellenére szerintem nem sci-fit olvasunk, hanem egy borongós antropológiai regényt. Azért megkérdezem, mennyire mélyültél el a sci-fi műfajában?
Szerintem sem sci-fit írtam, ez bizonyos szempontból egy sültrealista szerelmi történet, csak a jövőben játszódik. A sci-fihez nincs semmiféle kategorikus viszonyulásom. Ismerem persze a nagy klasszikusokat, Asimovot, Lemet és másokat, de nem ők a kedvenceim. Valamennyire használom a műfaj kellékeit, vannak a regényben tudományos részek, és olyanok is, amiket „fantasztikus”-nak lehet nevezni, de nem ez a lényeg. Persze, aki akarja, olvassa nyugodtan sci-finek, ebbe nem szólhatok bele. Én nem tartom fontosnak a besorolást, a definiálást.
Azért már egyes szavak is beindítják a fantáziát: elmetisztítás, épületnyomtatás, illatszökőkút, hologramszínész… Vagy egy társkereső rendszer elnevezése: Feromon Service. Ez, gondolom, nincs a szándékaid ellen. Főleg, hogy nem szoktunk a távolabbi jövőn komolyan töprengeni.
Muszáj volt kitalálnom ezt-azt, ha már 2050-be tettem az elbeszélés időpontját. Jó játék volt gondolkodni, mi lesz majd – más kérdés, hogy nem szeretném, hogy a leírtak egy az egyben megtörténjenek.
Sok szakirodalmat elolvashattál azért.
Alapvetően az Internetre támaszkodtam, amit ott a Hold kutatásáról el lehet érni, azt elolvastam.
Kamaszkorodban sem foglalkoztatott a műfaj?
Volt egy rövid rajongó időszakom, olvastam a Kozmosz Fantasztikus Könyveket meg a Galaktikát, de aztán valahogy egyre több gyenge iromány került a kezembe, és alábbhagyott a lelkesedésem. Érdekelt az űrkutatás is, ott meg az lett a probléma, hogy kiderült: elsősorban a matematika és a fizika fontos hozzá, amikből viszont nem voltam erős.
A Hold onban mindenesetre sokszor felbukkan Arthur Charles Clarke neve.
A jövő körvonalai című, 1962-ben írt könyve nemcsak a főhősömet, engem is lenyűgözött, amikor nemrég olvastam. Clarke író is volt, de alapvetően tudós, sőt szerintem látnok. Fontos megállapítása, hogy a tudomány története azt mutatja: gyakorlatilag minden megvalósul, amire komoly igény mutatkozik, mégpedig a technikai nehézségektől függetlenül. Nem biztos azért, hogy ez mindenre igaz, mintha még nem lenne halhatatlanság, teleportálás, időutazás, de sok találmány, amit ma magától értetődően használunk, néhány évtizede még fantazmagóriáknak tűnt.
A Százezer eperfa című regényedben is ott a fantasztikum. Mi több, össze is kapcsolódik a mostanival, amiben egy pillanatra felbukkan az előbbi főhősének neve, a 192. oldalon Laád Szabolcs Aszfalt Harlequinnek érzi magát, akinek a nevét Reviczky Gyula két álneve adja.
Néha szeretek összekacsintani magammal. Igen, van abban a regényben is fantasztikum, amennyiben beáll a teljes, tökéletes szélcsend. Ez elvi lehetetlenség. Majdnem teljes szélcsend viszont létezik. Kolumbusz flottája például Amerikából visszafelé jövet elakadt, kis híján odaveszett.
Tehát a Hold on sültrealista szerelmi történet.
Van egy főhős, aki hosszú fejezeteken át keresi Várnában megismert és rögtön el is vesztett szerelmét. Mi ez, ha nem realizmus? Minden más emiatt történik, ebből következik. Mindent rosszat és jót a szerelem okoz. Vagy a képzelt szerelem, mert azért ez alapvetően mintha csak egy ábránd lenne Szabolcsnak.
Én azért mondtam, hogy borongós antropológiai mű, mert számomra az derül ki belőle, hogy ami rossz az életünkben, még pontosabban a személyiségünkben, az emberi létben, azt nem tudjuk magunk mögött hagyni, az nem fog eltűnni a jövőben sem. Nemcsak a közel-, hanem a távoli jövőben sem, ezért játszódik a cselekmény a huszonegyedik század közepén – és játszódhatna sokkal később is. A szerelmi bánatunkat is visszük magunkkal.
A fizikai eltávolodással sokan próbálkoznak: elköltöznek más utcába, kerületbe, városba, országba – a múltat ettől még nem tudják maguk mögött hagyni. Az az emlékekben él, hacsak meg nem valósul a Hold onban már létező elmetisztítás. Aminek egyébként nem lennék nagy híve.
Az érzelmek, érzések nem változnak, nem ettől változnak. Úgy általában sem. A szerelem ugyanúgy szerelem, ahogy az ókorban, ugyanúgy tud örömet vagy szenvedést okozni – és, ami nagyobb baj, az irigység is irigység, az ellenszenv, a gyűlölet is ugyanaz. Nagyon tetszett egy rövid jelenet: a várnai konferencián, miután a hősöd az idő meghódításáról, a teleportálásról és a láthatatlanságról beszél, egy csokornyakkendős belga – belgiumi? – kollégája megkérdezi, mi a véleménye „az évszázadok óta megoldatlan flamand–vallon problémáról”. Amire persze nem tud válaszolni, el is hajtja szegényt.
Vannak mindörökre megoldhatatlan problémák. A flamand–vallon ellentét talán ilyen. Ezzel együtt ez a rész inkább humoros. Akar lenni.
A halálfélelem sem kiküszöbölhető, megjelenik a lázárzsigákban is, akik mesterséges lények. Furcsa nevük van, meg kell adni. Ismerve Reviczky Gyula és kortársai iránti vonzalmadat – Reviczkyről írtad az első drámádat –, utána is néztem, élt-e Lázár Zsigmond nevű író a tizenkilencedik században, de nem.
Van viszont egy nagyon jó barátom, akit így hívnak. Egyszer egy sörözőben „látomásom” támadt, egyszerre öt alakban láttam őt. Pedig csak egyben volt jelen.
A lázárzsigákban, fájdalom, ott az agresszió is.
Mindenkiben ott van az agresszió csírája, lehetősége, bennük is, hiszen emberi tulajdonságokkal vannak felruházva, miközben hordozzák az emberiség enciklopédikus tudásának legjavát is. Egyformán néznek ki, de különböző személyiségek. Ismert, szakemberek által régóta tárgyalt probléma, hogy mi történik majd, ha a teremtmények okosabbá válnak a teremtőiknél, ráadásul a betáplálásoknak köszönhetően esetleg rendelkeznek majd a teremtő emlékeivel is. Ez évtizedek múlva elméletiből gyakorlati problémává válhat. És ez nem sci-fi felvetés, hanem komoly filozófiai kérdés.
A számítógépünk vagy akár a mobilunk most is tud meglepetéseket okozni, amiket akár rémisztőeknek is nevezhetünk. Megjegyzi, számon tartja a gesztusainkat, feltételezhetően információkat továbbít rólunk valahová – szörnyű! De most az agresszió – stílusosan – kiirthatatlansága miatt kesergek.
Egyre felfoghatatlanabb és követhetetlenebb a technikai fejlődés, miközben az emberi természet, úgy tűnik, nem változik. Az ember okosabb sem lesz, tömegszinten biztos nem – zsenik pedig mindig voltak. De a többség ugyanúgy megtéveszthető, átverhető, manipulálható, mint bármikor.
Sőt ez ma, a technikának köszönhetően, könnyebb is. Az amerikai elnök a Twitteren üzen nekem. Van a regényben egy rendkívül sötét vízió Magyarország közeljövőjéről.
Van.
A 2020-as évek végén fellázad a lakosság, válaszul embereket tüntetnek el, köztük a főhős szüleit, aztán a helyzet konszolidálódik és megalakul a királyság.
Ez egy lehetséges forgatókönyv a sok közül, ami, remélem, nem valósul meg. Túl sok abszurditás történik körülöttünk, olyan dolgok, amiket néhány éve nem tudtunk elképzelni. Most, 2019 nyarán, nem gondolom, hogy jó irányba haladunk. És semmi jele annak, hogy ez a folyamat visszafordulna, bár történelmi tapasztalatok szerint egy pillanat alatt megváltozhat minden.
Valahogy mintha nem lenne forradalmi helyzet. Viszont az egész világ is rossz irányba látszik menni.
Konkrét őrültek kerültek az utóbbi időben fontos országok élére, mintha valami járvány tört volna ki. Mintha minden arra vezetne, hogy valami katasztrofális baj történjen. És az emberi hülyeség mellé itt a klímakatasztrófa is – az előbbitől persze nem függetlenül –, amelynek a megítélése megint csak abszurd módon szintén politikai kérdéssé vált.
A könyved szövege látszólag teljesen hétköznapi, de nagyon sok játék, utalás van benne, felbukkan egy Kosztolányi-sor, Esti Kornél a bolgár kalauzzal, Shelley, több vers… Az egyikben még egy zöldköves gyűrű is felbukkan. Eszedbe jutott Török Gyula, akinek A zöldköves gyűrű című regénye 1918-ban, halála évében jelent meg?
Az idézett verset, amelyben a gyűrű szerepel, én írtam kamaszkoromban. Török Gyula könyvét nem olvastam, de sokat láttam a borítóját gyerekként, ott állt a szüleim polcán. Biztos innen loptam az ötletet. Ami a nyelvet illeti: minden írásomban az a lényeg. A nyelv, a hang. Ez a regény egy monológ, ahogy a Szarvas a ködben és a Szaggatott vonal is az volt. Ilyenkor pontosan ki kell találnom az elbeszélő személyiségét, gondolkodásmódját. És persze a nyelvét. Laád Szabolcs humán beállítottságú biokémikus, ezért ismer sok verset. Fejből csak párat tud, Shelley egy-két költeményét például.
Ami azért ritka. Miért épp Shelley verseit tudja? Ráadásul mindkettőt – a Visszaemlékezést és a Csüggedt nápolyi stanzákat – Vas István fordításában, ami azt jelenti, hogy ezek az átültetések akkor is érvényesek lesznek…
Ezt a két verset nagyon szeretem, ennyi önéletrajzi ihletettség, azt hiszem, lehet egy regényben… Vas István fordításait gyönyörűnek tartom.
Nagy kedvencem az a jelenet, amikor Laád Szabolcs Pisában keresztülsétál egy erdőn, és a telinfója segítségével – „híres ember alkalmazás” – kis sistergés után Shelleyvel és Jane-nel baktat együtt. Aki egyébként egy barátjának a felesége volt, ő pedig szép lassan beleszeretett.
Jártam abban az erdőben, és igyekeztem az út közepén haladni, mert szerintem ma is tele lehet kígyókkal. Gondolom, Shelley idejében sokkal súlyosabb lehetett a helyzet. Ő meg beleugrált a bokrokba.
Én például Krúdyval iddogálnék a Mélypincében, netán beszélgetnék, ha azt is lehet. Te?
Én egész jól elvagyok itt veled.
Van egy furcsa félmondat rögtön a huszadik oldalon, a főhősödnek idézi fel egy ismeretlen, aki egy furcsa, ráadásul álomirtással foglalkozó öregembertől, bizonyos Laád Bulcsútól, a főhős feltehetően már nem élő (!) felmenőjétől hallotta: „régen itt, a Tabánban gázlámpák panaszkodtak egymásnak a hidegben.” Irodalomtudományi szakkifejezéssel: ez micsoda?
Ez? Stíluselem. Laád Szabolcs vezetékneve maga is tisztelgés Cholnoky Viktornak. Laád Bulcsú az ő novellahőse volt, és a történet szerint az ő leszármazottja az én főszereplőm. Cholnoky a magyar irodalom egyik elfelejtett nagysága, vannak sokan, elég, ha Karácsony Benőre vagy Turcsányi Elekre utalok. Cholnoky igyekezett kora tudományos eredményeit szórakoztató formában megismertetni az olvasókkal. Kisprózában, újságcikkekben. Laád Bulcsú esete más, ott egy igazi fantasztikum szerepel, ő az álomirtó feltalálója egy fikciós novellában.
Az idézett mondat tehát tőled való. Villanásnyi stílusimitáció? Egymondatos pastiche?
Olyasmi. Úgy látszik, időnként előbukkan belőlem a költő…
Nekem egy későbbi író is eszembe jutott. Kétszer is előkerül, hogy abban nincs konszenzus, milyen a jó lecsó. Annak idején nagyon kedveltem, ma is kedvelem Simonffy András Az igazi lecsó című rövid és szomorú novelláját A világnagy zsíroskenyér című 1977-es kötetéből. Lehetetlen, hogy ne ismernéd. Még őt magát is ismerhetted: 95-ben halt meg, mindössze ötvennégy évesen.
Csalódni fogsz: nem ismerem. És Simonffyval sem találkoztam. A novellát majd elolvasom. Ha rövid és szomorú, akkor mindenképpen. Azt gondolom egyébként, hogy sokféle jó lecsó van, a magam részéről nem örülnék, ha csak egyfélét lehetne enni. Én szeretem, ha csípős, és ha nincs benne tojás.
Annak van jelentése, hogy a rendkívül titokzatos Apáti Anna nevében ott rejlik az apátia szó, vagy én képzelgek?
Persze, és fontos is, az apátia nagyon romboló, közéleti és személyes szinten egyaránt. Maga Apáti Anna nem apatikus személyiség, eltűnése viszont apátiába süllyeszti Szabolcsot, ahogy a társadalmi események a lakosságot. Veszélyes nő…
Zene is szól a könyvben, a Beatles dalai, Bach, Schumann negyedik szimfóniája, Elgar Enigmája. Ezek szerinted fennmaradnak?
Majdnem minden írásomban szól zene. És hát ezek már fennmaradtak, mindig ismertek lesznek, és mindig lesznek, akik szeretik őket. Hacsak valami nagy kéz ki nem törli őket a kollektív tudatból. Vagy mondjuk egy meteor.
A regény végén nincs feloldás. El tudod képzelni, hogy az emberiség egyszer, nem is olyan soká, megsemmisíti önmagát? Olykor úgy érzem, ez reális veszély. Egyébként már Shelley felesége, Mary is írt egy könyvet a világ végéről The Last Man címmel…
Én mindent el tudok képzelni, és, ahogy mondani szokás, mindennek az ellenkezőjét is. Azzal vitatkoznék, hogy nincs feloldás a regény végén, hisz van egy szép belenyugvás valamibe, egy ellebegés, amit nem részletezhetünk, mert bízom benne, hogy lesznek még olvasói a könyvnek, akiknek nem szeretném elárulni, hova vezette Laád Szabolcsot és Apáti Annát a szerelem. Vagy a képzelt szerelem…
Dr. Magyari Imre
