Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
A 85 ÉVES ILIA MIHÁLY KÖSZÖNTÉSE
Lengyel András:
„Ilia Mihály, Tápé nagy szülötte, Szeged és az egész magyar nyelvű világ szellemi életének „szolgálómestere”, a művek és emberek közötti fáradhatatlan közvetítő most szeptember 29-én, Mihály napkor 85 éves. Nagy idő ez, beleborzong az ember. Az idő múlása, mint veszteségélmény az emberiség nagyon régi közös tapasztalata. Már Vergilius arról panaszkodott, hogy: Fugit irreparabile tempus, rohan a visszahozhatatlan idő.”
Szilágyi Zsófia:
„Mostanában sokan bolyongunk elveszetten az irodalom és az irodalomtudomány színterein, küzdve azzal, hogy ne legyünk keserűek, hiszen tanítványok vannak ránk bízva – olyan lett ez az intézményrendszer, hogy a tanár úrtól nagyon távoli hasonlatot mondjak, mint a roxforti iskolaépület a Harry Potterben. Ahol tegnap lépcső volt, ott ma már csak a mélység tátong alattunk, és ki tudja, végig tudunk-e ott menni holnap is, vagy lezuhanunk. Nehéz, érezzük sokszor – de neki könnyű volt? Már hogy lett volna az, és nemcsak a ráállított besúgókra, a bepoloskázott egyetemi szobájára gondolok, de arra is, hogy döntenie kellett, mi a fontos. Miként lehet egyensúlyozni az egyetemi munka, az adminisztratív terhek, a szerkesztés, meg a saját kutatások között, önazonos döntéseket hozva. Derűsen határozni el, hogy a kiskunhalasi egyetemistát meghallgatni lehet olyan fontos, mint megírni egy újabb tanulmányt. Sőt, még az is lehetséges, hogy kitalálunk valamit, aztán majd kiteljesítik mások: Ilia tanár úr nagyon korán rájött arra, amit most a média- és kultúratudományi kutatások tűznek zászlajukra, vagyis, hogy egy irodalmi korszakot a sajtójából lehet megismerni igazán.”
INTERJÚ
„Hogyan zajlik az életünk”
A 60 éves Barnás Ferenccel beszélget Szekeres Niki
Barnás Ferenccel a frissen megjelent, Életünk végéig című új regénye kapcsán beszélgettünk arról, hogyan születik egy regény, hogy lehetséges-e függetlennek maradni, hogy kell-e, lehet-e a minket leginkább meghatározó közegektől elszakadni, vagy éppen azokra másképpen tekinteni.
FEUILLETON
Báron György a 16. Cinefest Nemzetközi Filmfesztiválról.
„Amikor jó másfél évtizede a Cinefest elkezdett növekedni, szinkronban volt a település fejlődésével. Mostanra egyre nagyobb a kontraszt az emelkedő filmünnep s a süllyedő környezet között. Lüktető-élő város és megfelelő infrastruktúra híján Magyarország első számú nemzetközi filmfesztiválja nem tudja úgy kifutni magát, ahogy a színvonala alapján megérdemelné.
Erről, persze, nem a szervezők tehetnek, ők az előző évekénél is gazdagabb programot raktak össze. A zsűrit az ismert kanadai rendező, Denis Côté elnökölte, életműdíjat kapott Bille August és George Lazenby, az egyszervolt James Bond, az európai kultúra nagykövete lett Vanessa Redgrave és Franco Nero – sztárok, ismert és ismeretlen filmesek zsibongtak a fesztivál fénykörének vonzásában. Konferenciák, archív bemutatók, kiállítások, kerekasztal-beszélgetések – business as usual, nyugtázhatjuk elégedetten: a Cinefest őrzi a színvonalát. A gazdag választékból most csak szemelgetni van terünk, a fontosabb darabokra a hazai premier után visszatérünk, feltéve, ha találnak nálunk forgalmazót.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csuhai István Máshol című recenziója Hegedűs Ágota miszizdontdisztörb című kötetéről szól.
„Bármiféle felismerhető konkrétum vagy megfeleltetés nélkül olyan erősen van belekódolva a mostani undok világ a miszizdontdisztörbbe (nem a politikája, hanem az etikája, a mentálhigiénéje, az alapszabálya, hogy ha előtted van, vedd el), hogy ez harminc-negyven évvel ezelőtt észveszejtő képtelenségnek, nonszensz lehetetlenségnek hatott volna. A furcsa ebben az, hogy egészen biztosan lesz olvasója a könyvnek, akit levesz majd a lábáról ez a talmi, sokszor nyelvileg is megjelenített, a kiszólásaiban érzékeltetett világ, a könyv legláthatóbb, legkézzelfoghatóbb rétege, és nem fogja észrevenni a fentebb már említett írói eljárást, a szerzői-elbeszélői dezillúziót, a szövegek második-harmadik rétegében érvényesülő tiszta fogalmazást, az apró részletek iránti taktilis fogékonyságot vagy éppen a szépirodalmi-narratív eszközökkel kimondott ítéletet e világ fölött.”
VERS
A versrovat egész oldalán ezen a héten három, Kovács András Ferenchez kapcsolódó vers kapott helyett – Kántor Péteré és Závada Péteré nemrégiben hangzott el a nyáron hatvan éves költő Magvető Café-beli köszöntésén; a harmadik, Jászberényi Sándoré a születésnapon kívüli, KAF-nak címzett versküldemény. A számban ezeken kívül G. István László két verse olvasható. Kedvcsinálóul Kántor Péter köszöntő versét mutatjuk:
ÓRIÁS FEKETE KALAPODRA
KAFnak
a hatvanadikra
Emlékszel még a mellényedre?
Fényes fekete mellényedre?
Hogy jutott hozzá? Hol szerezte?
Azok a könnyed, selymes rímek!
A hámok és a cifra hímek!
És hajnalba nyúlt a dél, az este.
Emlékszel még a mellényedre?
Óriás fekete kalapodra?
Alatta széles mosolyodra?
Hogy jutott hozzá? Hol szerezte?
Hajnalba nyúlt a dél, az este.
S mint varázskancsóból a jó bor,
sohase fogytál ki a szóból.
Mi jön mostan? Mi lesz mostan?
Mindig így volt. És mindig most van.
Emlékszel-e az emlékekre?
Fényes fekete mellényedre?
És jönnek és mennek a nyarak sorban,
mintha csak könnyed, selymes rímek,
a hámok és a cifra hímek,
s te itt állsz óriás fekete kalapodban!
PRÓZA
Borda Réka, Murányi Sándor Olivér, Odze György és Várkonyi Judit prózája.
Tárcatár: Szív Ernő
Részlet Murányi Sándor Olivér Ketten mennek, beszélgetnek című írásából:
„Elmondom neki a félelmeim, azt, hogy nem tudom, képes leszek-e megtartani a családom, mert nagyon rossz a természetem. Hogy mindenhol otthon vagyok, tehát sehol. Hogy nem akar szűnni vándorösztönöm akkor sem, ha régen stoppal, ma saját terepjáróval utazom. Hogy nem tudok nyugton ülni, mert valami hajt – nem tudom, hova. Hogy nem látszik a pótcselekvésektől az életem, és nem tartok semerre. Önsajnálat nélkül, negyvenen túl is ugyanaz a szőke kisfiú maradtam, akinek akkor is riadt marad a tekintete, amikor nagyanyja cukrot ad neki. Hogy nem nagyon tudok mit kezdeni a magánnyal, se vele – se nélküle ez az állapot. Hogy órákat fürdök, mert előrehaladott kényszerbeteg vagyok. Hogy nem sikerült elhagynom a kontinenst, és nem láthattam a Föld számtalan pontját, mert nem vagyok képes magam irányítani a sorsom. Hogy sodródom. Hogy beleveszek a napi teendőkbe. Hogy tele vagyok mindenféle félelemmel – akár paranoiás is lehetek, mert sokszor attól tartok, valaki már főzi számomra embertársaim közül a hátam mögött a fekete levest. Hogy túl korán megvénülhettem, mert szürke hajam láttán szemlesütve köszönnek nekem csókolomot a lányok. Hogy a legtöbb férfi csak a jelenlétemben tisztel, a hátam mögött kinevetnek. Hogy szánalmasan legyintenek, akik ismernek.”
ZENE
Fáy Miklós Ránki Dezső zongoraestjéről írt kritikát.
„Közben egy kicsit az is zavar, hogy miért nincs őrületes fogadtatás, hujjogás, őrjöngés, nevek skandálása és hetven ráadás. De ez is butaság, a közönség nem tombol, de csak azért, mert ez nem tombolós hangverseny, a fogadjisten olyan, mint az adjonisten, mindenki figyel, senki nem fészkelődik, nincs krákogás. Nincs ráadás, de Ránki már másfél órája zongorázik megállás nélkül, nincs szünet, a zongora félhalott, és egyébként is: mit lehetne még érdemben hozzátenni a C-dúr fantáziához? Legfeljebb a Liszt h-moll szonátát, de majd egy másik alkalommal.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
