A Közép-Európa Táncszínház, azaz a KET, idén ünnepli 30. születésnapját. Mádi László táncművésszel beszélgettünk, aki a Trafó Kortárs Művészetek Házában látható InSoundOut és a Special Society című darabokban is látható szeptember 24-én.
Azt is mondhatnánk, hogy az est két felvonásos. Az első részben egy szó szerint és átvitt értelemben is érthető hálózatot hozol létre. Mészáros Máté koreográfiáját láthatjuk InSoundOut címmel, ahol te, az alkotótársa, mintha teljesen kitárulkoznál. Látható hangfrekvenciákkal mozogsz, közösséget építesz, befelé figyelsz, már-már meditálsz a színpadon. Felfogható ez a darab egyfajta önvallomásnak?
Igen, hívhatjuk önvallomásnak, és egyúttal már-már hitvallásnak. Minden alkalommal próbát teszek arra, hogy ne csak a nézők szeme előtt, hanem sokkal inkább már velük/bennük legyek. Közös élmény közös rezgésen. Nem csak bejövök a térbe, hanem meg is érkezem egy közös pontra, ahonnan lehetőségünk van egymás felé nyitottan közeledni.
Érdekes, hogy édesapám, mint néző is fogta egyszer az egyik zsinórod végét. Akkor arra figyeltem, hogy mennyire magától értetődő az, hogy veled fognak játszani a résztvevők, vagy kialakul ebből a gesztusból esetleg valami nehézség, amitől sem az előadás, sem mi nem tudunk mind „egy húron pendülni”. Mit gondolsz erről, mennyire nehéz ma megmozdítani az embereket?
Sosem tudhatom biztosan, hogy fognak-e, akarnak-e velem játszani, de én szeretnék velük, ezt biztosan tudom.
Szoktam találkozni bátortalansággal, amikor valaki egyszerűen nem akarja megfogni a szálat. És bár kötnöm kell magam bizonyos pontokon a zenéhez időben, én mégis néha ott ragadok egy-egy nézőnél, hogy ha csak pár másodpercet is, de szánjak időt arra, hogy bátorságot gyakoroljunk. Én, hogy elég őszinte tudjak lenni az ajánlathoz, ő pedig, hogy elfogadja azt. Ez lehet akár csak egy pillantás, vagy egy érintés, a lényeg csak a szándék mögötte, hogy játsszunk egy kicsit, miközben megismerkedünk egy non verbális szinten pár percre. Sok ember az elején már a körbe sem akar beülni, aztán a végén, amikor oda jutunk, el sem akarja engedni ezt az összeköttetést.
Az InSoundOut címadás merészen egyértelmű. Az élmény is ilyen. A hangokat látni, beléjük bújni, majd onnan, közülük valamiképpen máshová kijutni eszméletlen érzés. Teljesen elmerülünk ebben a zenében, ebben a minimalizmusban. Ez a te világod? Te mit hallgatsz szívesen?
Igen, ez is az egyik világom. Jellemző a zenéimre ez a vonal, bár időről időre kilépek a komfortzónámból, hogy próbára tegyem magam és a lehetőségeimet. Így hallgatok zenét is. Megvannak a nagy kedvenceim, de mindig lelek valami jobbat, másabbat az előzőnél. Az azonosulás a lényeg. Van, amikor bármit szívesen hallgatunk, van, hogy kell valami szívbe markoló, vagy valami kitörés, ami levezető. Számomra mindegy is, csak azt érezzem, hogy közöm van hozzá. Olyan érzést adjon, ami belőlem is jön, ami rólam is szól, amit én is akarok.
Ezért nem is tudnék stílust vagy konkrét előadót mondani, aki számomra a legszerethetőbb. Mert lehet holnap pont arra lesz szükségem, akit ma nem bírtam volna meghallgatni.
Mészáros Mátéval nem először dolgoztok együtt.
2014-ben volt az első közös munkánk Mátéval. A „Peregrinusok” című bemutatónkra készültünk a társulattal, amikor először szóba jött, hogy én a tánc mellett zenével is foglalkozom.
Később megkeresett egy másik produkciója, a 4monológ kapcsán, hogy lenne-e kedvem dolgozni a zenén. Így ismerkedtünk meg, először a tánc, majd a zene hozott minket össze.
A Special Society az est második része a Trafó színpadán, amit koreográfusként Anton Lachky jegyez. Itt egy teljesen más karaktert kell megformálnod. Ebben a közösségben te egy sámánnak, papnak, játék -vagy porondmesternek tűnsz. Eltúlzott, erős tónusokkal dolgozol, és szinte lubickolni látszol ebben a szerepben is. Nehéz rövid szünet után az egyik lelkiállapotból a másikba átformálnod magad?
Igen, ez egy meglehetősen szélsőséges váltás két karakter között. Néha azt érzem, tényleg megbomlik az elmém, amikor egy majdhogynem meditatív állapotból pár perccel később az őrület szélére, vagy még inkább a közepébe csöppenek. Kicsit nehéz felébredni, vagy beleébredni a könnyed élményszerű, bensőséges világból, egy groteszk, kitekert valóságba.
Szeretem a karakterem, mert hasonló céllal dolgozik, próbálja összekötni a kintet és a bentet.
De amíg az InSoundOut-ban ehhez a letisztult önmagam kell, itt hagyni kell előtörni a bolondot, és nem foglalkozni azzal, hogy az hogyan néz ki, vagy ki mit gondol róla.
Mióta vagy a KET tagja, és milyennek látod ezeket az éveket? Merre mentek tovább?
10 éve vagyok, mondhatni már a család tagja. Sokszor érzem azt, hogy amit itt nem éltem át, amivel itt eddig nem találkoztam az nem is létezik. Végignéztem már azt, hogy milyen csodás fent lenni, és a legalját is láttam már, és bizony el nem cserélném a megélt pillanatokat. Sok ember átlépte már a küszöböt, mindkét irányból, de senki sem mondhatja azt, hogy nem adott és kapott volna, amikor itt volt. Némiképp szarkasztikusan, de egyszerűen tökéletes, ahogy létezünk. Sírunk, nevetünk, tévedünk, rájövünk, összeveszünk, kibékülünk, szeretünk. Ahogy egy igazi kapcsolatnak, együtt dolgozó, egy közös cél felé haladó embereknek kell. A jövőben igyekszünk még az eddiginél is nagyobb nyitottsággal jelen lenni. És olyan hatást gyakorolni, hogy ha egyszer valaki bejön megnézni, kapcsolódni egy előadásunkhoz, az onnantól már ne is akarjon többé kilépni az életünkből.
Te mit gondolsz ma a kortárs tánc helyzetéről? Mióta tudod, hogy ezzel fogsz foglalkozni?
Még most sem tudom, hogy ezzel foglalkozom-e. Azt érzem, egyszerűen nem lehet eléggé jelen idejűnek lenni ahhoz, hogy megítéljük ebben a műfajban a mait. Mert holnap már másik jelentéssel bírhat.
A szakma rengeteg sajnálatos nehézséggel küzd, de látni kell a pozitív dolgokat, amíg csak lehet, ebben is. Szerintem pont a mindennapi legyőzött akadályok erősítik és teszik még szebbé. Sokszor állunk meg keseregni az ellehetetlenített helyzetünkön, de vannak elhivatott emberek, akik még most is sajátjuknak érzik a kortárs tánc problémáit.
