Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
KÖSZÖNTŐ
Szilágyi Márton köszönti a 70 éves Margócsy Istvánt.
„Margócsy számára az irodalomtörténeti problémák személyes kérdések, egzisztenciális tétjük van, nem egy korszakhoz kötődnek, hanem általános érdekességük van, s megértésük (legalább a leírásuk, ha már magyarázatuk nem is) hihetetlenül fontos. Ebből a szenvedélyből fakad Margócsy egyik nélkülözhetetlen és pótolhatatlan jelentősége: ő az, aki az irodalomtörténetre csak legyintő, tágabb irodalmi közvéleményt folyamatosan emlékeztetni tudja arra, hogy a kortárs irodalom kérdései nem válaszhatók el – mondjuk – a XVIII. századi magyar irodalom problémáitól. S viszont. Az irodalomtörténészeket meg arra hívja fel, hogy tessenek kortárs irodalmat is olvasni. Mindezt pedig nem azért teszi, mert közvetíteni akar (szerintem nem is értené, mi között kellene közvetíteni, amikor e két, látszólag eltérő terrénum voltaképpen azonos)”
INTERJÚ
Megszabadulhatunk a dehumanizációtól? – Maria Kronfeldner filozófussal Kőszeghy László beszélget.
„Maria Kronfeldner egyetemi tanár a CEU Filozófia Tanszékén, kutatási területe a tudományfilozófia. Korábban a bielefeldi egyetemen tanított, valamint ösztöndíjasként kutatott Berlinben, Chicagóban, Pittsburgh-ben és Sydney-ben is. Az utóbbi időben vizsgálódásai középpontjában az emberi természet, a dehumanizáció és a tudományos kutatás szabadságának témája áll.”
FEUILLETON
Váncsa István Három bevert tojás címmel írt gasztroesszét.
„[B]eértek a faluba és az első látvány, amit megpillantottak, egy nyárson forgó hatalmas ökör volt. Akkora tűzön sütötték, hogy tüzelőfának is elfogyott egy kisebbfajta erdő. A máglya körül hat óriás fazékban ürühús, tyúk és liba főtt… [A szakács] megfogott egy kannát, belenyomta a fazékba, kimerített belőle három tyúkot meg két libát és átnyújtotta Sanchónak: – No, fogja atyafi és érje be ízelítőül ezzel a kis falattal, amíg az ebéd ideje elérkezik.”
Cervantes itt nem Trimalchio lakomáját írja le, hanem egy gazdag parasztlegényét, és nem úgy írja le, amilyen az a valóságban lehetett volna, hanem ahogy Sancho vagy bárki hasonló éhenkórász álmaiban megjelent. Hízott ökör, a hasában tizenkét kis malaccal, hatvan hordó bor, egész falnyi magasságban egymásra halmozott sajtok, ötven szakács és szakácsnő, de a legszürreálisabb a három tyúk meg a két liba, melyeket az arra járó idegen (!) kap előétel gyanánt. Álomjelenet, semmi kétség, viszont ebben az álomban a kulináris élvezetek csúcsát főtt tyúkok és főtt libák képviselik. Alta cocina vagy más efféle úri huncutság sehol. Húst hússal, bort borral, abból ellenben sokat.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Károlyi Csaba Kilenc zár címmel írt a Kolozsváros irodalmi kalauzról.
„Kolozsváros olyan város, / a kapuja kilenc záros” – kezdődik az a magyar népdal, melyet Bartók Béla gyűjtött 1907-ben a Csík vármegyei Vacsárcsiban. 2012-ben létrejött egy társadalmi-politikai online médiaportál is, a kolozsvaros.ro – amely, ha jól látom, ma nem nagyon működik. Mostantól azonban a Kolozsváros kifejezés leginkább ezt a kiváló antológiát fogja eszünkbe juttatni, amely harminc kortárs magyar szerző (értsd: élő szerző) irodalmi szövegeit tartalmazza. Olyan irodalmi műveket vagy műrészleteket, melyek a városhoz, Kolozsvárhoz kötődnek. Főleg novellák, regényrészletek és versek szerepelnek, de van interjú is (rögtön az első helyen: Balla Zsófia Bodor Ádámmal készített beszélgetőkönyvének két részlete). A szerzők kolozsvári születésű, illetve hosszabb ideig ott élő alkotók, avagy olyan magyarországiak, azaz „anyások”, akik erősen kötődnek Erdély történelmi központjához. (…) Megfordultam a város egyetemén, színházában, különféle vallású templomaiban, házsongárdi temetőjében, baráti lakásokban, de a várost nem ismerem. Illetve leginkább irodalmi művekből ismerem. Most itt vannak!”
KÖNYV
Takáts József Szabó Gábor Történeteink vége – Emlékezés a kortárs magyar irodalomban című kötetét recenzeálta.
„Vannak kritikusok, értelmezők, akik számára a tárgyalt mű csak alkalom, hogy valami rajta túlmutató témáról beszéljenek: az irodalom új trendjeiről, társadalmi problémákról, formai kérdésekről, ideológiákról vagy önmagukról. Szabó Gábornak, úgy tűnik, csak az előtte fekvő irodalmi szöveg a fontos – amikor értelmezését írja: mindennél fontosabb. Ritka szakmai alázattal megírt elemzések alkotják a kötetét. A szövegre irányított figyelme szinte minden esetben a tárgyalt életművek rendkívüli ismeretével párosul. Bizonytalanabbnak látom az egyes életművek határain túltekintő általánosításait. A mi kis köztársaságunkról írva azt állítja például, hogy a magyar kulturális kánontól „idegen a magunkon való gúnyos nevetés”, elfeledkezve A civilizátorról, az Új Zrínyiászról, Határ Győzőről és Örkény Istvánról. „A memoár, az esszé és a szépirodalom határterületein mozgó hibrid szövegek a magyar irodalomban viszonylag kevéssé elterjedtek” – írja a Világló részletek ürügyén; s noha felsorol néhány kivételt, nem említi az elmúlt évtizedben megjelenteket: például Gergely Ágnes, Karátson Endre, Szilágyi Júlia vagy Zoltán Gábor kiváló könyveit.”
Kardos András Weiss János Lukács György és tanítványai című kötetéről írt kritikát.
„Weiss János fontos lépést tett tanulmánykötetével, amikor megkísérli Lukács György mára oly sokszor elátkozott alakját megidézni, méghozzá oly módon, hogy a Lukács tanulmányok mellé a tanítványok (elsősorban a Budapesti Iskola) életműveivel is számot vet, megemlítve azokat a tanítványokat is, akik nem tartoztak a szorosan vett Iskola legbelső köréhez. (Itt egyetlen problémára rá kell világítani. A Budapesti Iskola négy tagjának külön tanulmányt szentel Weiss, és még egyet a náluk fiatalabb Kis Jánosnak is. Ez helyes is, de nekem hiányzik innen Bence György, Radnóti Sándor, Ludassy Mária műveinek értelmezése. Noha Weiss nem monográfiát írt, de tanulmánykötetéből mégis hiányoznak ezek a nevek, akik kisebb nagyobb mértékben, de a Lukács Iskola környékéről indultak el.) Weiss János tanulmányai éppen arra adnak lehetőséget, hogy egyszerre értsük meg Lukácsot mint kísértetet, továbbá tanítványait is, akiknek, más módon természetesen mint a Mesternek, de szintén van közük a „filozófus mint kísértet” szerephez.”
VERS
A versrovatban ezen a héten Bányai Tibor Márk és Erdős Virág versei kaptak helyet. Erdős Virág készülőfélben lévő, A Hős utca című kötetéből mutatjuk az egyik darabot:
Honfoglaló
Mind
tűzoltók leszünk és
katonák végül.
Itt
rekreációs
sportkomplexum épül.
Hol
tarolt a fű és
virágzott a putri.
Egy
altábornagy fog
körbe-körbe futni.
Felragyog végre
a nemzettest bája.
Ha
pattog a
latta a
rekortán pálya.
Se
dzsungelharc többé, se
punnyadó poci.
Erő,
egészség.
Műfüves foci.
PRÓZA
Balla D. Károj, Ferdinandy György és Radnóti Sándor prózája mellett a héten Turi Tímea tárcája szerepel.
Részlet Radnóti Sándor Csoóri Sándorról szóló esszéprózájából:
„1987-ben az ohiói Lake Hope nemzeti parkban megtartotta éves konferenciáját az Itt-ott nevű emigráns magyar kulturális szervezet. Gondolom, neve Adytól származott („Itt valahol, ott valahol, / Esett, szép, szomorú fejekkel / Négy-öt magyar összehajol / S kicsordul gúnyos fájdalmukból / Egy ifjú-ősi könny, magyar könny: / Miért is?”), de mindenki csak ájtiti-otiti-nek nevezte, mert így ejtette ki ezt az a szenátor vagy képviselő, aki az első találkozót megnyitotta. Csoóri fővendég volt abban az évben, s én is – éppen Washingtonban voltam – meg lettem híva. A Reménység Tava a honvágytól mardosottak vigasza lehetett, mert mind hegy- és vízrajzában, mind fölszereltsége kissé lerobbant állapotában az óhazára hasonlított. A záróünnepségen a konferencia szervezője tartott beszédet, s mindent nagyon dicsért, külön kiemelve a kamasz fiatalokat, akik itt megtanulhatták, hogy jó magyar apák és anyák legyenek. Kivéve egy fiút és lányt – mondta –, akiket rajtakaptak egy bokorban és méltatlanokká váltak… A kijelentés groteszksége csak később jutott eszembe, akkor éktelen dühbe gurultam, s harsány székborogatások közepette kivonultam a teremből. Néhányan követtek. Kisvártatva hívtak, hogy jöjjünk vissza, mert már Csoóri beszél. S valóban, szépen, méltósággal szólt, s végül még erre a kis incidensre is kitért, mondván, hogy értsük meg X. bátyánkat is.
Ez is Csoóri béke-barátságáról tanúskodott. S bár akkor tőle is indulatosan kérdeztem, hogy mit is kellene itt megérteni, ugyanez a tulajdonsága tette vonzóvá karakterét; a tolerancia, a jóindulatú közelítés, a barátságosság. Puha és némileg körvonalazatlan fogalmisággal, emberileg kivételesen hitelesen nyitott volt és befogadó.”
Részlet Balla D. Károj Ahonnan egyszerre látni című írásából:
„Tudták. Mindenki tudta, de az állítmány előtt mások is elharapták a mondatot.
Ő meg rajzolta a képeket kis füzetébe, rávitte előbb azt, amit látott, majd a maga költötte mesefigurákat, végül sorra a mama kollégáit is, ahogy épp dolgozni indulnak faházaikból.
Leginkább azt a nagy, tiszta színekben pompázó festményt szerette ott az ablakkal szemközti falon, azt, amejik mintha felülről mutatná nagyapáék faluját. Felismeri a templomot, a nagyobb épületeket, az utcát – de ezek ijennek sehonnan nem mutatkoznak, bejárta ő a környező dombokat, nincs magas pont a falu fölött, ahonnan így látszanának. Csak úgy történhetett, gondolta akkor, hogy egy odafenn köröző kányától kérte kölcsön a mester a madártávlatot. De ma már tudja a titkot. Amikor újságíró lett és a jubiláló piktorral interjút készített az otthonában, akkor ráterelte a szót híres tájképére, és bátorságát összeszedve rákérdezett. Árulná el, honnan látta úgy azt a falut. Hát innen, erről a sezlonról – mondta a mester és a műterme sarkában álló kanapéra mutatott.”
FILM
Stőhr Lóránt Lou Jeunet Pajzán kíváncsiság című filmjéről írt.
„A francia filmben ideje van a vetkőzésnek. És van miből (ki)vetkőzni. E kosztümös látványosság egyik fő pikantériája, hogy távoli eleink szexuális életét kukkoljuk be, amiről a polgárság általános szexuális erkölcsei miatt nem sokat tudunk, és hajlamosak is vagyunk elfelejtkezni. Ám e szigorú morált éppen a film főhősei hágják át és kérdőjelezik meg Európa különböző nagyvárosaiban élő kortársaikkal egyetemben.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
