Légrádi Gergely: Napfénytető – Jaffa Kiadó, 2019 – borító és illusztrációk Ordódi Tamás – 208 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-4751-58-8
Sokan gondolják úgy, hogy a novellagyártás a prózaírás könnyebbik vége. Pedig egy frászt! Novellát írni, rövidbe sűríteni azt, amin hosszan el lehetne molyolni, sokkal keményebb meló, mint sokan hiszik. A novella – jó esetben – kivonat, sűrítmény, esszencia. Esszenciája annak a valóságnak, ami az író fejében „megképződik”. Éppen ezért legalább annyira szigorú a szerzővel szemben, mint a kötött formájú vers… csak éppen itt másfajta, meg nem fogalmazható követelmények vannak.
„– Hát már nekünk se hisznek? – emelte fel hangját a Jóisten.”
(Kérdőív)
Nem tudom, Légrádi Gergely mennyit bíbelődik a novelláival, mennyire tudatos és/vagy mennyire ösztönös az, amit művel, de a Napfénytető alapján nagy bizonysággal állíthatjuk, hogy megvan hozzá a tudása (érzéke?). Vezeti és bevonja az olvasót, cinkossá és alkotótárssá teszi, cinkossá annyiban, hogy az olvasó akarva-akaratlan is osztozik az íróval a nézőponton, s így „egyéb” körülmények a látókörén – a történeten – kívül maradnak. Alkotótárssá pedig az teszi az olvasót, hogy a néhány oldalas, néha csak néhány soros novellák, miközben teljes történetíveket rajzol(hat)nak, azonközben sok bennük az elhallgatás. Olyan információkat nem kapunk meg Légráditól, amelyekről a novella elején még azt gondoljuk, hogy szükségesek, „ne adj’ isten” a történet csúcspontját és/vagy megoldását fogják képezni. Általában ez nem így van, s hallatlanul izgalmassá teszi a napfénytető novelláit az, ahogy Légrádi Gergely az olvasói elvárásokkal játszik, azokat átformálja.
„– Ne foglalkozzon vele, néha kicsúszik a talaj a lába alól. Ez, azt hiszem, természetes velejárója annak, hogy létezünk. Egyébként is, minden elesés a felkeléssel kap értelmet.”
(Lábra állni)
Légrádi képes arra, hogy látszólag apró kérdésekkel foglakozva megmutassa, hogy min múlik, min fordul meg, min dől el egy-egy sajátvilág sorsa. Közelről figyeli – figyelteti velünk – a hétköznapi eseményeket, s bár vannak nagy lobogású, nagy indulatú momentumok, mégis, a szövegek visszafogottak maradnak, nincs bennük harsányság, nem rikítanak-rikoltanak az indulatok.
Így csendül össze a szöveg a képpel,
és így fordul szembe vele, hogy izgalmas – értelmező – kapcsolatot teremtsen. Hiszen már attól is elszoktunk, hogy egy novelláskötetben illusztrációk – pláne színes illusztrációk! – legyenek. Ráadásul úgy, hogy az olvasó is képes lenne magától megalkotni a kép és szöveg párosítását. Izgalmas, ahogy a képek színvilága kapcsolatot teremt a szöveggel, miközben a részletekre koncentráló szöveg és az elnagyolt – részleteke elfedő – ábrázolás feszültséget és vibrálást teremt.
Nem tudom, nem is tudhatom, hogy az illusztrátor és a szerző szorosan együtt dolgozott-e, vagy az képek alkotója csak a szöveggel találkozott, de látva a végeredményt, lehet, hogy ez nem is annyira fontos. Fontosabb, hogy ezzel is „táncba hívják” az olvasót. Én magam eljátszottam azzal, hogy olvasás előtt, a novella címének ismeretében ellapoztam a kapcsolódó illusztrációig, s megpróbáltam az alapján „megtippelni”, hogy mire számítsak… Utólag is jó és értelmes játéknak tűnik, olyasminek, ami közelebb vitt a történetekhez. Akkor is, ha a képértelmezésen nem talált.
Persze, az is lehet, hogy ez a sok bíbelődés teljesen felesleges, s jobb az egyenes út: hasson csak a szöveg, vigyen-sodorjon a történet, s ébresszen gondolatokat úgy, ahogy az az írói szándék és az olvasói habitus hozza. Mert annyi bizonyos, hogy ezek a szövegek nem fognak „csak úgy” elszállni a semmibe. Velünk maradnak, hatnak, formálnak. (Mit akarhatna ennél többet egy író? Mi másra vágyhatna egy olvasó?)
***
(Jelen írás címe nem kevesebb,
mint Légrádi Gergely Még nem című novellája.
Teljes terjedelemben. Ezért is van pont a cím végén.)
