Koronczi Endre ExtrémAlvás című videómunkája az akarás és nem akarás kérdéskörét járja körbe. A szentendrei Art Capitalon szeptember 1-ig látható a szerb ortodox templom Alkotmány utcai kerítésén: a kiállított filmstillek tizenhat különböző helyszínen megvalósított kísérletet mutatnak be. Koronczi Endrével beszélgettünk arról, hogy mi késztette annak idején erre a kísérletre, milyen volt visszamenni a múltba, mai kontextusba helyezni és más médiumban prezentálni a művet.
Mi inspirált arra, hogy köztéren aludj, és ebből készíts videómunkát?
KE: Ez egy tizenvalahány évvel ezelőtt készült munka, és olyan problémákra reflektál, melyek akkor foglalkoztattak. Egy kísérleti szituációt próbáltam megteremteni, és ezen keresztül feltenni azt a kérdést, hogy milyen a viszonyunk a saját akarásunkkal, és annak célravezetőségével. Az alvás olyan állapot, melyet sokkal inkább az elengedéssel, az ellazulással tudunk elérni. Mindig mindent AKARUNK. Főleg azokat, amiket nagyon el akarunk érni: a céljainkat, vágyainkat. Az akarás és a céltudatosság szinte elvárásként jelenik meg minden pillanatban. Viszont sok olyan dolog van, amihez pont az kell, hogy NE akarjuk, és nekem az alvás jelenti azt a lelkiállapotot, mely ehhez a leginkább hasonlít. Az elalvás nehézségein keresztül tökéletesen meg lehet mutatni, hogy az akarás sokkal inkább távolabb visz az elérni vágyott állapottól. Az alvást nem lehet akarni, minél jobban akarod, annál távolabb kerülsz tőle. Szóval azzal kísérleteztem, hogy akarattal el lehet-e érni a nem-akarást, a nem-akarásnak az állapotát. Ez a kísérlet 16 próbálkozásból állt. De amit látunk belőle, az nem ad választ erre a kérdésre, csak a kérdést veti fel, és a néző saját válaszait várja.
Az, hogy az alváshoz mennyire a nem-akarás kell, akkor értjük meg igazán, amikor nem tudunk elaludni, és annál kevésbé, minél inkább akarjuk.
KE: Igen, és sok más helyzetben sem tudatosul bennünk, hogy sokkal hatékonyabb és célravezetőbb lenne a dolgok elengedése. Viszont az oktatási rendszer, a siker-centrikus világszemlélet folyamatosan arra kondicionál bennünket, hogy csak akarattal, céltudatossággal, tervezettséggel tudjuk elérni a céljainkat.
Nagymamámat idézve: „Nagy akarásnak nyögés a vége.”
KE: A nagy erőlködéssel és igyekezettel sokszor pont az ellenkezőjébe fordul át a dolog.
A helyszíneket hogy választottad?
KE: A 16 kísérlet 16 különböző helyszínen készült. Olyan helyszíneket akartam választani, ahol jellemzően nem lehet aludni. Olyan nyilvános, zajos, forgalmas helyeket, ahol az ember leginkább a kitettségét éli meg. Ezek a nyugodt alvásra teljesen alkalmatlan helyek. Például: autópálya, tengerpart, játszótér, forgalmas csomópont, építkezés, bevásárlóközpont, rakpart, sétálóutca, emlékmű talapzata stb.
Említetted a problémákat, amik akkor foglalkoztattak. Mik voltak azok?
KE: Aktuális problémák izgatnak mindig. Akkoriban az egyszerű, hétköznapi élethelyzetek pszichológiai megközelítése érdekelt leginkább, és egy barátom – kicsit talán rosszallóan – emberkísérleteknek nevezte azt, amit csinálok. Ezekben a munkákban a kísérletezésen volt a hangsúly, nem a megoldásokon. A kísérletezés közben adódó kiszámíthatatlan helyzeteket, a reakciókat a munka részének tekintettem. És hát kísérletezni az ember mindig saját magán tud a legegyszerűbben.
Azzal szabad…
KE: Igen, és így nem merülnek fel etikai problémák sem. Tehát a legkézenfekvőbb volt először magamnak feltenni ezeket a kérdéseket. És közben nagyon érdekelt, hogy hogyan tudok minél izgalmasabb helyzeteket kreálni. Az egyik alkalom, ahol először összefoglaló igénnyel jelentek meg ezek a munkák a Nehezen feltehető kérdések című kiállítás volt a debreceni MODEMben, ahol olyan műveket gyűjtöttünk össze, melyeknél maguk a kérdések kerültek fókuszba, maga a problémafelvetés volt tematizálva. Az ExtrémAlvásban sem az az érdekes, hogy alszom-e vagy sem, hanem az alváshoz való viszonyunk, illetve a néző viszonya a saját akarásaihoz és az elengedés lehetőségéhez.
Mi volt a legfurcsább élmény, vagy reakció a kísérletek alatt?
KE: Az már egy másik rétege lehetne a munkának, hogy hogyan reagálnak a járókelők, ha ott fekszik egy ember a kövön. Ijesztően nem volt semmi reakció vagy interakció. Engem persze nem ez érdekelt a videók elkészítése közben, de érdekes kérdéseket vet fel. Például hogy a köztereken alvó hajléktalan emberekkel milyen a viszonyunk. De természetesen tudom, hogy nem mindegy, hogy milyen külsejű embert látunk a járdán aludni. Ha egy viszonylag normális, ápolt ember fekszik ott, az egészen más jelentéssel bír. Az én jelenlétem valószínűleg nem látszott rendellenességnek.
Akkor szinte mindegy, hogy kit látnak.
KE: Vagy talán még kevésbé érdekelné őket, ha hajléktalan lenne. Nem tudom. De ez mind találgatás. Ezeket a kérdéseket egy másik projekt keretében lehetne feltenni.
Hol lehet megnézni Szentendrén a kiállítást az Art Capital ideje alatt?
KE: Egy köztéren van kiállítva a munka, ami azért izgalmas, mert a kísérlet is köztereken zajlott. A szentendrei szerb ortodox templom hosszú kőfalára került, fotók formájában, részben kurátori döntés miatt. Szerettem volna, ha a videókat tudjuk kiállítani, de ez most nem volt lehetséges. Viszont a kísérleti helyzeteket az állóképek is jól mutatják. És az nagyon fontos volt számomra, hogy a képekhez tartozó szöveg is kikerüljön, mert abból derül ki, hogy milyen célból történt a kísérletezés, és valójában mit látunk a képeken. A megnyitón ácsorogva láttuk, hogy tulajdonképpen működik a dolog. Egy hosszú fal mellett sétálva lehet végignézni a képanyagot, és szemlátomást akkor válik érthetővé a sorozat a járókelők számára, amikor a középső táblán lévő szöveget is elolvassák.
Milyen érzés és tapasztalat egy tizenéves munkát elővenni?
KE: Furcsa, de érdekes élmény volt. Mostanában teljesen máson jár már a fejem, de vissza kellett helyezkedni egy régi történetbe. Valamint egy új médiumba kellett áthelyezni a korábbi anyagot. Egy-egy jellemző képkockát kellett választanom minden videóból. Emiatt sok mindent aktualizálnom kellett magamban, és ez egy kicsit más perspektívába helyezte a projektet.
Nem volt nehéz a múltba visszamenni?
KE: Elsőre nehéz, de ugyanakkor jó volt visszahelyezkedni, újból megszeretni, és újból megpróbálni azt gondolni, amit akkor gondolhattam. Magamtól általában nem nagyon teszek ilyet.
Mióta nem vetted elő?
KE: Közben szerepelt más kiállításokon is ez a munka, de most volt először, hogy dolgozni is kellett vele. Egy videómunkából fotókat kellett kiemelnem, hogy kiállítható legyen. Érdekes kihívás, hogy vajon nagyobb kompromisszumok nélkül is megtehető-e a médiumok közötti ugrás. De az is izgalmas kérdés számomra, hogy egy csoportos kiállítás kontextusában, hogyan értelmeződik át egy mű tartalma. Egy korábbi alkalommal a Ludwig Múzeumban, egy olyan kiállításon szerepelt, ahol a művészek által végzett munka volt a téma. A kurátor számára azért volt érdekes az ExtrémAlvás, mert a projektben úgy dolgoztam, hogy közben aludtam, tehát a munka során nem fáradtam el, hanem sokkal inkább kipihentem magam. Az idei Art Capitalnak pedig az álom a központi témája.
- Koronczi Endre munkájáról további gondolatokat olvashatsz a honlapján.
- Itt pedig magát a kiállítást találod.
