Bosszankodásgátlót szerkesztett a Viharsarki

Hartay Csaba: Köszönöm a befogadást! – Athenaeum kiadó, 2019 – 224 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-2939-27-8

Nehéz fába vágja a kemény dióját az, aki…

…az elődök teljesítményének ismeretében a humor felől közelít az irodalomhoz. Hartay Csaba pedig mást sem tesz legújabb kötetében. De olvasás közben elfeledve aggodalmainkat (milyen aggodalmak?), be kell vallani, hogy jól teszi, mert jól csinálja. Pont annyira mai, amennyire az lehetséges, és pont annyira vicces, hogy ne lehessen „csak úgy” félretenni. A kötet első nagyobb egysége a minket közvetlenül körülvevő – rettentően idegesítő – világ szereplőit mutatja be. Bemutat. Őket nekünk? Vagy csak egyszerűen nekik? Úgy, de úúúgy…., hogy közben simán elfelejtjük, hogy ezeken a magukat nagynak képzelő kisembereken szoktunk bosszankodni. Ezek a figurák azok, akik miatt az állatkertben a kerítés túloldalára kívánkozunk. Ezek azok a fazonok, akik a szellemi környezetszennyezésnek nem csak okozói, de termékei is. Ezek mind-mind mi vagyunk: önmagunkkal körülvéve. (Mondjuk, arra nem sikerült rájönnöm, hogy a szerző önmagát hová helyezi ebben az emberkertben.)

Hartay görbe tükröt tol az amúgy is görbe valóság pofájába,

s aztán velünk, olvasókkal együtt figyeli, hogy hová vezet ez a – véresen komoly és ezért állati vicces – játék. Hiszen azt az állattenyésztésből tudhatja, hogy egy hibát nem lehet kijavítani egy ellenkező hibával, de nyilván azt is tudja, hogy az irodalom nem így működik: a valóság irritáló görbülete néha kiegyenesedik a tükör által, máskor meg még görbébb lesz, s így már sokkal inkább nevetséges, mint amennyire idegesítő (volt). A kötet első fele ilyesformán tekinthető egyfajta „nyaralás előtti lelkigyakorlatnak”:

minek ott dühöngeni, ahol kacagni – vinnyogva röhögni – is lehet?!

Aztán – pont jókor – jön egy fordulat, ahol a történetek elszabadulnak a rögvalóságtól, és igazi, szellemes, szabadon szárnyaló abszurdok – állatmesék, írótörténetek, stb. – veszik át a lapok fölötti uralmat, hogy aztán a közösségi média csodáira reflektálva fejjel szaladjunk – teljes erőből – a hátsó borítónak.

Tényleg jó kis könyv ez: gyors, pontos és megbízható. Társ a hétköznapokban, minden lap új varázslat, jutalom a nap végén, mert annyi a világ, amennyit Hartay ebbe a kötetbe beletölt. Ronda és finom. Aki a Köszönöm a befogadást! című kötet kapcsán önmagát komolyan veszi, az garantáltan idióta, mint ahogy az is, aki a kötetet nem veszi komolyan…

Olvasás közben szorgalmasan hajtogattam a szamárfüleket a kötetbe, mert ez is tök jó, meg abból is érdemes lenne idézni, amannak biztos örülnének az olvasók, itt meg ráismernének a szomszédra… Szóval gondban voltam, mert egy ilyesfajta recenzióban nem illik a teljes kötetet idézni… ráadásul annak bizonyára lennének/lehetnének jogi következményei, hiszen sem a kiadó, sem a szerző NEM BOCI! Mindezek fényében hatalmas megkönnyebbülés volt eljutni a 183. oldalig. Az

Akik 1990 előtt születtek, azoknak kötelező elolvasni – nagyon igaz!!!

című írás (kinek a pap, kinek a paplan) olyan erővel kapaszkodott belém, hogy tudtam, jelen írás végén – nyugi, nemsokára! – ebből fogok idézni egy illően rövid, de azért érzékletes passzust. Mert ez az, amin a hozzánk hasonlóan ridegen tartott vén barom együtt tud kérődzni a légkondicionált istállóban tartott fiatal sportmarhával. Is.
Pont így volt, szóról-szóra:

„…Nyáron aknamezőkön szaladgáltunk, és ha robbant valami, akkor nem terrorcselekményre gyanakodtunk, hanem örültünk az ingyentűzijátéknak. Mi nem diétáztunk. Anyukánk becsomagolta nekünk az ecetes disznófejet egy gépzsíros rongyba, azt eszegettük az iskolában egy hónapig. Voltak szegényebb osztálytársaink, akiknek egy évig is kitartott ez a csemege. Nekünk nem lakáskulcs lógott a nyakunkban, hanem dögcédula. Mi nem csúzliztunk, hanem a munkásőr édesapánktól elcsent AK47-esekkel irtottuk egymást, be jó is volt az! Egy-egy fogócska után megtizedelve távoztunk a lakótelep környékéről. Vidámpark helyett temetésekre jártunk, játszótér helyett a frontvonal és a csatatér adott otthont a vágyainknak. Ha megvágtuk magunkat vagy lehorzsoltuk a térdünket, nem rohantunk sírva anyucihoz, hogy fertőtlenítse és ragassza be a sebet, hanem ott, a helyszínen végeztünk gyors amputációt…”

Megosztás: