Peter Mayle: Huszonöt év Provence-ban – Elmélkedés múltról és jelenről [My twenty-five years in Provence: reflections on then and now] – Partvonal Kiadó – Fordította V. Csatáry Tünde – 296 oldal, kartonált kötés – 9786155783586
Valószínűleg kevés ember tudta úgy élvezni az életet, mint Peter Mayle. A brit író először az Egy év Provence-ban című regényében írt Dél-Franciaország egyik legfelkapottabb régiójáról, ami aztán több könyvét is megihlette és kedvenc témájává vált. Egyik legsikeresebb műve a 2004-ben megjelent Bor, mámor, Provence, amiből film is készült Ridley Scott rendezésében.
A szerző tavaly januárban hunyt el 78 évesen, még mielőtt megjelent volna utolsó kötete, a Huszonöt év Provence-ban – Elmélkedés múltról és jelenről. A könyv idén júniusban magyar nyelven is napvilágot látott a Partvonal Kiadónál V. Csatáry Tünde fordításában.
Peter Mayle és felesége eredetileg az angol nyár elől menekült a Francia Riviéra napsütés és pár kellemes étterem reményében, ám az eső miatt kénytelenek voltak tovább keresgélni. Aix-en-Provence felé vették az irányt, és amint megérkeztek, jóvátehetetlenül beleszerettek, majd hamarosan oda is költöztek.
Az író könyvei akkora népszerűségnek örvendtek, hogy dél-franciaországi házát rendszeresen keresték fel rajongói. A The Guardian cikke szerint egyszer húsz japán turista akart bemenni hozzá, mert azt hitték, a befizetett útjuk részeként látogatást tehetnek nála. Az író és felesége a hírek szerint kénytelen volt új házat keresni magának, mert megelégelték, hogy állandóan zargatják őket a rajongók.
Peter Mayle utolsó könyve a Provence iránt érzett szerelmének történetét idézi fel egyfajta összegzésként. A szerző áhítattal mesél a tájakról, szokásokról, ételekről, házakról, történelemről és új otthonának miliőjéről. A regény lényegében egyfajta vallomás Provence-nak az ínyenc hedonista tollából: Mayle szépen, szemléletesen ír, soraiból nyugalom árad, miközben a legegyszerűbb hétköznapi örömökben találja meg a boldogságot.
„HÓ? PROVENCE-BAN?
Előfordul. Nem annyira gyakran, hogy éves statisztikát lehessen készíteni a lehullott hó mennyiségéről, de azért vitathatatlanul előfordul. És ha meg történik, a havas napok az év legszebb napjai közé sorolhatók. Az éjszakai hóesést követően a reggelek varázslatosak; ragyogó napsütés és gyönyörű kék ég, az egész táj szikrázóan fehér és szokatlanul csendes. A reggeli erdei séta után a kutyák bajsza fehéren meredezik. A fák és a bokrok úgy néznek ki, mintha valaki nagy gonddal feldíszítette volna őket; a gém pedig, amely reggelit keresve a tavacskánkban szokott gázolni, most láthatóan nem érti, hogy lehet az, hogy a felszínét tükörjég borítja.”
A könyvben fontos szerepet kapnak a kulináris élvezetek is: a szerző óriási beleéléssel, ízlésesen mesél a helyi éttermek teraszain elfogyasztott borokról és a sütőben a libamájjal kölcsönhatásba lépő szarvasgombáról, ezért farkaséhesen nem ildomos nekikezdni a kötetnek. Peter Mayle nem mulasztja el összehasonlítani a provence-i életvitelt az angollal, legyen szó két társadalom időjáráshoz, gasztronómiához, egészségügyhöz vagy közlekedéshez való hozzáállásáról. Nem rejti véka alá, hogy melyik áll hozzá közelebb, de azért azt megjegyzi, hogy Dél-Franciaországban az emberek jellemzően erőszakosan vezetnek és előszeretettel tolakszanak a sorban.
A Huszonöt év Provence-ban elsősorban életképeket, hangulatokat ad át, és igyekszik a régió minél több arcát bemutatni, teszi mindezt irodalmi köntösbe bújtatva. A regény végére érve az ötlik fel az olvasóban, hogy Peter Mayle a világ egyik legboldogabb, legelégedettebb embere lehetett, és ehhez „csak” annyit kellett tennie, hogy Provence-be költözött.
