Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
TÉREY JÁNOSRÓL
Kemény István, Király Júlia, Marno János, Sándor Iván és Szív Ernő.
Marno János: Tavaszi gyász
Térey János verseit bújva
Hedvig már nincs a házban.
Az Egészségben. Tavaszi gyász,
és mégsem akar sötétedni sehogy,
túlfűtött vagyok talán? Igen, ez
világosabb a Napnál. De miféle
napot írunk ma, mikor Napnál világosabb
az égbolt, és a sötét anyag,
amerre a szem ellát, sehol. Hűlt helye
Hedviget illeti csak meg, ki eltűnt.
Higgasszam magam? Zülleni indultam
volna a dűlő felé, keresztül a Laza
család kertjén, haladtam is a puha
pernyén mezítláb zavartalanul –
és ez felriasztott. Történt valami?
Hedvig a nyomomban, vagy másvalaki?
Hátranéztem: égett az Egészségház
a Nap vörös hasábjain, hangom
hallatta magát akaratlanul: „Ég
a méz is!” kiabáltam gyermekként a lejtőn,
s a züllésnek evvel vége szakadt. El-
hálatlan maradt Hedviggel a tél is
meg a tavasz, meg ez itt már a nyár,
nincs mit tenni, csüggeni az imán,
összekulcsolt kezünk bütykeire
támasztott állal bámulni egy dombot,
mely testünk vadonjában eddig dorombolt.
FEUILLETON
Benedek Szabolcs: Szó bennszakad?
„A helyzet korántsem ennyire egyszerű. Dadogót hallgatni, szem- és fültanúja lenni a hangokkal folytatott, többnyire vesztes küzdelmének, bizony nem könnyű. Az ember érzelmi és értelmi intelligencia szerint reagálja le, ezzel együtt olykor több, olykor kevesebb kihívást jelent. Sok évvel ezelőtt, amikor – megkockáztatom – rosszabbul beszéltem, mint mostanság (erről majd később), a munkahelyemen kissé szürreális módon én kaptam azt a feladatot, miszerint hívjam végig a vidéki kirendeltségeket, és tudakoljak meg tőlük egy bizonyos dolgot, aminek kapcsán rendre olyan emberekkel kellett beszélnem, akik nem ismertek. Ma is fülembe cseng az egyik vidéki kolléganő egyszerre ijedt és bosszús hangja, ahogy miközben én próbálok valamit mondani, ő egyre csak azt hajtogatja, hogy „Jesszusom! Nincs ott valaki más?” Akkor ez rettenetesen dühített, és magamban lebunkóztam a vonal túloldalán hallózó hölgyet. Később, amikor elmentem egy olyan egyesületbe, ahova beszédhibások járnak, és kis időre átkerültem az asztal túloldalára, mivel olyanokkal is találkoztam, akik nálam is erősebben dadognak, megtapasztaltam, hogy hogyan kell türelmesnek és megértőnek lenni a hozzám hasonlókkal. És persze szembesültem az örök kérdéssel is, amellyel mindenki találkozik: melyik a jobb, kivárni, amíg a dadogó megküzd a pattogó hangokkal, vagy egy-egy szó kiejtésével előremondani azt, amit amaz próbál tudatni velünk.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csuhai István recenziója Nemes Péter Amerigo. Egy szobrász, aki meghódította Rómát című könyvéről.
Az Amerigo. Egy szobrász, aki meghódította Rómát, ha jól értem, kézenfekvően egyszerű ötletre épül. Nemes Péter összegyűjtötte a mindenkor szívesen nyilatkozó Amerigo Tot interjúit, beszélgetéseit, röpke újságcikkeket és nagyobb ambíciójú dialógusokat egyaránt, a kérdéseket mindenünnen kiiktatta, a szövegfolyamot kronológiai rendbe állította, és kiegészítette azzal az anyaggal, amire a Tot kortársaival folytatott beszélgetései során tett szert, a folyamatosság kedvéért néhány helyen így pótolta az alapanyag hiányait, és az így kapott, egyes szám első személyű elbeszélést több mint százhúsz kép kíséretében hetvennyolc, címmel ellátott fejezetre osztotta és közreadta. Jellegzetes crossover-műfaj jött így létre, olyasmi, amire hirtelen nem tudok példát mondani a közelmúlt kulturális történetírásából. Az Amerigo bizonyosan nem önéletrajz, a lapjain egyes szám első személyben megszólaló főhős, a beszélő, Amerigo Tot a szemünk előtt lévő szöveget nem ilyen szándékkal írta, mi több, ő maga nem is írta a szöveget egyáltalán, még akkor sem, ha az itt olvashatók az ő saját szavai. Nem is művészettörténeti monográfia az Amerigo, kontextusállításai, hasonlításai esetlegesek, csak olyasmire szorítkoznak, amire az alapul szolgáló anyag is kitér, és Amerigo Totnak természetesen jogában állt origónak saját művészetét megtenni abban a koordinátarendszerben, amelyet a klasszikus régi művészet és a kortársai az ő számára képeztek. Még talán az lenne a legpontosabb megfogalmazás, hogy az Amerigo Nemes Péter életrajzi regénye Amerigo Totról, az eredeti anyag speciális megkötései azonban ennek a műfajmeghatározásnak is kijelölik a korlátait, és mint minden életrajzi regény esetében, a valóságos tények hangsúlyosan rákérdeznek a fikció mibenlétére.
ÉS-KVARTETT
Kálmán Gábor Janega Kornél szép élete című regényéről
Károlyi Csaba Arató Lászlóval, Bazsányi Sándorral és Bárány Tiborral beszélgetett 2019. május 29-én, szerdán az Írók Boltjában. A felvételt meg lehet nézni a jövő héttől a YouTube-on, az Írók Boltja csatornáján. Legközelebb októberben folytatjuk, új felállásban.
VERS
A versrovatban Ferentz Anna-Kata, Pollágh Péter és Solymosi Bálint versei olvashatók. Ízelítőül Solymosi Bálint versének egyik részletét adjuk közre:
Megint és újra, megint és újra a betegségek; a végtelen
utazás végső pontjai; folytonosak, ám mindegyik betegséget
megelőz, jelez egy hőmérséklet nélküli fehér folt
testünk eladdig nem kérdezett részén; annyit tudunk,
hogy istentelen fájdalommá, a nevünktől izzó, a nevünket
leplező árnyékká válik egész lényünk (ehhez a negatív
anyajegyhez, szeplőhöz képest). A fehér foltok egyre
szaporodnak, aztán úgynevezett tüneteink percekre, órákra
való szűntekor is maradnak; úgy láthatnánk ezeket tán, mint
ablakpárkányunkon a reggel játszi napfénycseppjeit, melyeket
viszont kifordult beleinknek látunk. Afféle nyüzsgő
undorfoszlányok, és nem a pokol labirintusa. Itt álljunk meg,
mondja az utazó, mielőtt elmélyednénk a madárhangok
kínzóan éles erdejében (és azt jegyezném föl, szép, napfényes
hétvégénket végre szűnni nem akaró borulat váltja).
PRÓZA
Térey János, Tóth Vivien és Nomád Földi László prózája.
Részlet Térey János Megtudom a halálhírt című írásából:
„Anyám meghalt, ötvenöt évesen, csak néhány évvel idősebben, mint ahogyan én ezt írom, apám még él, megint a klinikán van, de most a zárt osztályon. Mi vitettük be oda anyámmal két hete.
Elképesztő, micsoda energiákat emészt föl, hogy fönntartsa tévképzeteit egy ember a falban cirkáló áramról, a lesben álló megfigyelőkről, meg a kertet elözönlő oroszokról.
A régi világom nem bomlik, hanem egyszeriben beomlott.
Mentem egyedül a debreceni őszben, orromban még mindig az égő avar egyelőre legális illatával. Bevásároltam. Otthon megittam egy sört, sohasem tettem ilyet otthon azelőtt. Fölhívtam a keresztanyámat, amikor két nap múlva megjött, vele kerestünk ruhát, amiben aztán eltemethettük anyámat. Elkezdtem kinyitogatni a fiókokat, a szekrények ajtaját. Ahogy régen a játékok után kíváncsiskodtam karácsony előtt. Egyszer így bukkantam rá egy csomag, évtizedekkel korábbi, keletnémet vagy csehszlovák gyártású óvszerre, s ez lett az egyetlen bizonyítékom arra, hogy éltek nemi életet a szüleim a születésem után is. Nem csak lomokat találtam, a gyerekkorom üszkét vagy hamuját, hanem muníciót is, amiből évekig élhettem: iratokat, fényképeket, addig sosem látott könyveket.”
TÁRCATÁR
Szív Ernő: János
„Meghalt János.
Kivert a hideg. Borzongtam, mint egy augusztusi lázas. Káromkodtam is, finoman szólva. Mennyi cetli van az asztalomon, toll, ceruzák, adathordozó kisfaszom, asztalkalandozások, egy nagyító. Tegnap öntöztem a balkonon, tehát ma nem kell. Főztem, van ebéd, krumpli és paprikás, ahogy a másik kérte. Kimentem tüntetni vasárnap a szarháziak miatt, oké. Dolgozni kell nekik is, a szarháziaknak, elhivatottság, megszállottság, bizonyítási vágy, oké, úgy dolgoznak ők is, hogy közben mégis félnek, mint a nád a keletről lízingelt szélben, oké.
Kedves halál, vagy nem tudom, hogy is nevezzelek, látod, dolgozom, a szó dolog, a mondanivaló is dolog, a megformálás babramunkája is dolog, nem érek rá. Érted? Nem érek rá!”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
