Az ember tragédiájának „ősbemutatóját” készíti el Sardar Tagirovsky a Laboratorium Animae Műhellyel. Oroszországban született, Tatárföldön, volgai bolgár felmenőkkel. Hét éves kora óta él Magyarországon, a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen végezte el a rendező szakot, számos erdélyi és magyarországi színházban rendezett, ezúttal a szentendrei Art Capital fesztiválon lépnek fel a megnyitó napjától ősz elejéig tíz alkalommal.
Te választottad a művet?
ST: Igen, tizenkét éve szeretném megrendezni, több színháznak felajánlottam már, anno Vidnyánszkynak is, a Nemzeti Színházban, Szatmáron is, Temesváron is. Ez most a negyedik koncepció.
Miért nem kellett senkinek?
ST: Pont úgy jött ki a lépés, hogy már megvolt az, hogy ki fogja rendezni.
Az Art Capital hívott meg?
ST: Gulyás Gábor, az Art Capital vezetője volt az egyik idei POSZT válogató, aki több előadásomat is látta. Ő keresett fel és adott nekünk lehetőséget a megrendezésére: helyszínnel, anyagi támogatással. Többször fogjuk játszani a fesztivál alatt. Tíz alkalommal látható tavasztól ősz elejéig.
Sokat dolgoztál Erdélyben, Nagyváradon, Sepsiszentgyörgyön. Ez hogy alakult?
ST: A Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen tanultam. Tóth Szilvia Lilla is, az egyik szereplő, évfolyamtársam volt Vásárhelyen.
Jó volt ott tanulni?
ST: Élveztem ott lenni, csak magánügyek miatt egy idő után nem tudtam a teljes képzés alatt ott lenni. De amíg ott voltam, sok jó embert ismertem meg.
Onnan jöttek akkor az erdélyi rendezések.
ST: Az osztályfőnököm és mesterem a rendezői szakon Bocsárdi László volt, nála tanultam öt évig. Már harmadéves koromban rendeztem Sepsiszentgyörgyön, ami szerintem az egyik legjobb magyar nyelvű társulat és kiváló csapat a Tamás Áron Színházban. Öt alkalommal rendeztem ott. Ezen kívül rendeztem Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Temesváron is.
A színlapot végigolvasva kiderül, hogy ez nem egy egyszerű rendezés, többek között vonósnégyes is játszik a darabban.
ST: Igen, a Monarchia Vonósnégyes. Meg egy zongorista is.
Mennyire szerves része a zene a darabnak?
ST: Jelentősen. Akár az élő, akár a gépi zene. Esztétikai értelemben a koncepciónk sok lehetőséget ad az előadás megvalósítására. Színről színre úgy haladunk, hogy felboríthatjuk, és következetesen fel is borítjuk az előző szín stílusát. És egy idő után már a következetességet is következetesen felborítjuk. Olyan sokrétű, mint maga az emberi történelem. Keressük mindegyik színben a kortárs kapcsolódást, de úgy, hogy többnyire végig tartjuk a Madáchi szöveget. Ez lesz az első olyan előadás, ami húzás nélkül adja elő Az ember tragédiáját az elmúlt szűk másfél évszázad alatt. Ebben az értelemben ősbemutató lesz.
Milyen hosszú lesz így a darab?
ST: Nyolc, nyolc és fél óra, 4 szünettel. Magyarországon beállt a ritmus a rövidebb előadásokra, de Moszkvában például nagyon sok az öt órán felüli előadás. Teljesen más az időkezelés.
Valahol mégis van igény erre is, Vajdai Vilmos Utas és Holdvilága is nagy sikerrel megy a Trafóban, ami szintén hat órás, és Horváth Csaba némelyik rendezése is közelíti ezt a hosszt.
ST: Egy kicsit tartunk attól, hogy bár Szentendre gyönyörű hely, nem biztos, hogy ki tudnak jönni az emberek ennyi időre. Pedig igazából nincs messze Budapesttől, könnyű kijutni, és mégis az az érzet, hogy messze van. A premiert 25-én este 7-kor kezdjük, a megnyitó után, nagyjából hajnali 3-ig tart, külön busz viszi vissza a közönséget Budapestre. A további előadásokat meg 3-kor és 4-kor fogjuk kezdeni.
Miben látod ennek a műnek a kortársiságát vagy kortalanságát? Miért szól ez a mai emberről is?
ST: A mű központi gondolata, szava a nagyravágy. Ez többször megjelenik a műben, ahogy Madách halálhoz való viszonya is, a köszvénye kapcsán. A nagyravágy mindenkit vezérel, minden Ádámot, minden Évát. Madách sok struktúrát épített a műbe. Nagyjából egy évig írta, nem nagyon beszélt róla közben senkinek, csak egy-két barátjának említette, hogy ír egy drámát a világtörténelemről. Kinevették. Miután megírta, egy évig nem nézett rá, aztán megmutatta valakinek, aki azt ajánlotta, hogy mutassa meg Arany Jánosnak. Így került hozzá egy kézirat, miközben Madách minden egyéb jegyzetet elpusztított. Úgyhogy ma az Aranyhoz került egyetlen példánynak a több százezer példánya kering a világban. Több nyelvre lefordították, oroszul is megszereztem, de tudomásom szerint van japán fordítás is. Rengeteg bemutatója volt Hamburgtól kezdve New York-ig.
Vajon miért nevették ki annak idején?
ST: Hasonló a mai világhoz, nehezen tudunk hinni a másikban, mindig az utókor igazolja vissza az embereket. Most még csak nézzük, hogy ki mit csinál, mindenki nagyon hajt, ez részben a kapitalista rendszernek is a folyománya. Ebben a nagy versenyben nem tudjuk észrevenni a lényeges dolgokat, meglátni a csodákat. Végig az emberről szól a dráma, túl a sok strukturált építkezésen és tudományos tényen, amit Madách elképesztő alapossággal és rétegzettséggel pakol bele. Nem tipikusan színházi mű, erről régóta folyik a vita. A mi koncepciónkban, bár szövegileg nem fog változni a helyzet, megjelenik maga Madách alakja. A filozofikus, kételkedő ember gondolkodása a kulcs. Egy ember tragédiája kiállítással kezdődik az előadás, tárlatvezetéssel; ez az egyetlen új szöveg, amit Bíró Bence és Oláh Tamás dramaturgok szerkesztettek. A mai kortól halad Madách koráig a nagyravágynak a kiállítása. A Magyar Fauszthoz vagy Peer Gynt-höz szokták kapcsolni ezt a művet.
A Nemzetiben, és tulajdonképpen minden színházban szinte kötelező jellegű ez az előadás, egy évtizedben egyszer-kétszer biztosan műsorra tűzik. Ezáltal nagy-nagy teher van rajta. Akárkinek mondom, hogy Az ember tragédiáját rendezem, jön a „juj”. Akkor ezt nem szabad csinálni? Vagy milyen jogon nyúlunk hozzá?
Madách szemszöge, filozofikus gondolatai új megvilágítás. Nem Ádámnak és Évának a története a lényeges, hanem hogy Madách miért kezdett el ezzel foglalkozni.
ST: Nem a mese, hanem az emberi kapcsolódás a lényeg. Béres Miklós kezdi a tárlatvezetést, ő adja elő az első színt is, a saját maga szemszögéből, madáchi ruhában: tárlatvezető, Madách és Lucifer egyszerre, a kételkedő ember, aki írja a művet. Ádám és Éva pedig a tudattalan kamaszkori vágy esendő megvalósítása, kivetülése. Ádám és Éva torz alakjainak megjelenítése igazából egy installáció. Kint meg van egy realista, filmszerű szoba, ami Madách tere. Mindvégig megmarad ez a kapcsolat: a tárlevezető, Madách és Lucifer filozofikus hármassága kommunikál velünk. Így mutatjuk be az ember tragédiáját, ami tulajdonképpen Madách tragédiája. Problémás ügyei voltak a párkapcsolataiban. Ennek a fájdalomnak a mélyére fogunk lemenni, egy nagyon emberi Luciferrel.
Egy huszonéves barátom az mondta, kérdezzem meg, miért érdemes megnézni ezt a rendezést?
ST: Izgalmas bizonyítási kísérletet teszünk magunk számára is azzal, hogy megnézzük, mi is a klasszikus, és mi a kortárs. Szükség van kortárs művekre, szövegekre, de klasszikusokra is a mai nagy szintézisben, amiben vagyunk, ahol minden kavarodik. Azért érdemes megnézni, mert leszedjük róla a klasszikus terhet és egyfajta eseményt kínálunk a nézők számára, hogy közösen levetkőzzük a színház – sokszor megszokott – terheit. Ez egy jó alkalom arra, hogy mi Évák és Ádámok közösen megértsük és megérezzük Az ember tragédiáját. Mindegy, hogy színész vagy néző. Az ember kerül a középpontba.
József Attila szerint „Egyes zenészek Bachból próbálják megértetni Bartókot. Ez lehetetlenség. Bach olyan, mint a szokás. Ha valaki szokásból tesz valamit, a szokásának az értelmét csak úgy foghatja föl, ha egy eredeti helyzetet fog föl (probléma) és old meg. Tehát Bartókból érthető meg Bach és nem fordítva”.
ST: Kortárs létünkből visszautazunk, és valahogy jobban megértjük a múltat. Az igazi kortársak a maguk korában kapcsolódtak a múlthoz. Úgy rúgták fel a szabályokat, hogy tűpontosan tudták, mit kell felrúgni. Számomra Picasso is ilyen, akinek klasszikus festményei annyira nem ismertek; 14-16 évesen olyan precizitással, az akkori klasszikus festészet szabályai szerint tudott festeni, hogy azt játszi könnyedséggel tudta felrúgni. Nem csak odaloccsantott a vászonra egy kis festéket.
A legnagyobb munka számunkra az, hogy elfelejtsük az izmot, az erőlködést. A feszítés helyett az elengedés az, ami formál bennünket. Korunkban annyira nagy a feszítés, hogy már az elengedés is felér egy feszítéses energiaáradattal. Az ember tragédiája szerintem nem attól lesz érdekes, hogy teljesen átírjuk a szöveget, kortárs, mindenki által érthető szövegre, hanem az archaikus szöveget, mint egy determinált létezést, felépített világot értelmezzük. A lélek mindig ki akar szabadulni a felépített világból. Felépítünk egy mátrixot, amiben az egyén, Ádám és Éva ütköznek a tömeggel. Jobbá szeretnék változtatni a világot, a maguk módján, de nem jön össze, vagy ha megváltoztatják, belehalnak. Ádám és Éva nem egy idillikus szerep, hanem maga a szereptelenség. A Fáraó, a Rabszolganő, Kepler és Müller Borbála egy-egy szerep. Ádám és Éva eljátsszák ezeket a szerepeket, de nem úgy, hogy tudják, hogy ezt játsszák, hanem utólag felismerik, hogy ezt játszották. Ádám és Éva a mindenkori felmerése a szerepeinknek, az énnek – a személyiségünk lebontása. Tehát nem az ártatlanság megtestesítői, kis fügefalevéllel kitakarva a gonosz Lucifer árnyékában. Ezek szimbólumok, nem valóságok, le kell bontani őket, mert formává ivódnak. Krisztus is teret kap az előadásunkban, elejétől a végéig. Ő sem akart mást, csak azt, hogy szeressük egymást, nem törvényekkel és szabályokkal kimerevítve. Rómeó sem akart Rómeó lenni és Júlia sem, ők is csak szeretnek, nem érdekli őket sem a rang, sem a színház. Mi is azért csináljuk a színházat, hogy elfelejtsük, mit és hogyan csinálunk, és hogy kinyissuk ezeket a csatornákat a szabadságunk révén. Ezért fontos nekünk ez a mű: hogy felismerjük a folyamatos szerepvállalásainkat, szerepköreinket, a szerepköri nehézségeket az életben. Csak annyi formát használunk, ami megengedi, hogy szabadon alkossunk. A Laboratorium Animae-vel ez most működik. Meg tudjuk azt csinálni, hogy nem félünk, és ezért már megérte. Nem félünk attól, hogy mit gondolnak rólunk, vagy, ha félünk is, rá tudunk látni erre. És ez nagyon nagy nyugalom. Keményen dolgozunk, csak nem stresszelünk, hanem felszabadítjuk a stresszt. Az egyén az, aki az anyagiassággal tud ütközni. A mi vágyunk az, hogy, akár egy gyermek, kitörjünk, és csak a létezést éljük meg. Ezért csináljuk Az ember tragédiáját, hogy leszedjük magunkról az ember tragédiájának terhét.
Kiből áll a Laboratorium Animae?
ST: Körülbelül két éve kezdtem el szervezni ezt a tíz főből álló színészi csapatot. Olyan színészekből, emberekből áll, akik saját munkájuk mellett vesznek részt a csapatban. Rengeteg dolgot feladtak azért, hogy tudjunk együtt dolgozni. Országokat utaznak át. Tóth Szilvia Lilla Nyíregyházán dolgozott, most nem csak szerepe van a darabban, hanem asszisztensként is dolgozik. Igazából az egész csapat mindent csinál, mi magunk építjük az installációkat. Két kolozsvári hallgató is van a csapatban, Fekete Edda és Szacsvai István, nekik is sokat kell utazniuk. A vajdasági Verebes Andrea, végzős hallgató, Nagy-Abonyi Emese a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban, a kiváló Urbán András mellett dolgozott. Nagyhegyesi Zoltán Kecskeméten dolgozik. Van, hogy heti öt napot utazik, délelőtt itt próbálunk, délután játszik egy mesedarabban Kecskeméten, estére pedig jön vissza próbálni, napi négy-öt óra alvással. Mészáros Márton rádióban dolgozik, korábban tévében, ő is színiakadémián végzett. Béres Miklós angoltanár, nagy gondolkodó és az egyik legjobb barátom. Horváth Juliannával Debrecenben dolgoztam együtt az Idiótában, de szabadúszóként Nyíregyházán is szokott játszani. Vincze Erika énekesnő, aki emellett szabaduló szobákban dolgozik. Nagy Bianka filmrendező és csodálatos alkotó készíti a darab filmes anyagát Tóth Mártonnal, aki operatőrként vett részt a munka során. A dramaturgok Oláh Tamás és Bíró Bence, Ernyei Beával kiegészülve. Bartók György a Tilos rádióban dolgozik, zeneszerző és aktivista. Molnár Dávid Márk pedig mindenben segít nekünk, három hete dolgozunk együtt, de olyan mintha hosszú évek óta dolgozna velünk. Sokfélék vagyunk, sokfelől jöttünk, de a lélek, ami összetartja a csapatot, a hasonló gondolkodás valahogy mindent felülír.
