A zene mágusai, Pannon Filharmonikusok, Kodály Központ, 2019. május 25., 18:00
Heitor Villa-Lobos a mai napig a legismertebb dél-amerikai klasszikus zeneszerzőnek számít, aki élete hatvannyolc éve alatt több mint kétezer zeneművet alkotott, mindemellett pedig három hangszeren játszott és vezényelt is. Rio de Janeiróban született 1887-ben, a Brazil Császárság végnapjaiban – egyéves volt, amikor eltörölték a rabszolgaságot az országban, és kétéves, amikor összeomlott az egész birodalom. Egy európai mintát követő társadalomban egészen eddig a pontig evidens volt, hogy a művészetekben is európai ideálokat kell követni, de a politikai változás hirtelen ezt is megkérdőjelezte.
Intézményi szinten persze lassabban hatottak a változások. A Konzervatórium továbbra is európai módszerekkel tanította a zenét, az ifjú Heitor részt is vett néhány klasszikus zenei órán, de aztán otthagyta őket. Otthon a lépcső tetejéről nézte, ahogy hobbizenész apja és annak meghívott vendégei zenélnek, és amit lehetett, eltanult tőlük. Gyakorolt csellón, gyakorolt klarinéton, gyakorolt gitáron, hagyta magát sodortatni a zenével. Nem igyekezett felnőni, mígnem huszonkét éves korában drámai fordulatot vett az élete. Apja hirtelen meghalt, neki kellett eltartania a családot, és természetesen abból csinált pénzt, amihez a legjobban értett: színházakban és mozikban zenélt.
Huszonnyolc évesen kiszállt ebből a mókuskerékből, és elindult feltérképezni a hazáját. Vagy tíz évig folyamatosan úton volt, a riói művelt körök sokszor azt sem tudták, él-e még. A mai napig senki sem tudja pontosan, mi minden történt vele, illetve mennyire lehet hitelt adni a történeteinek, például annak, amelyikben kannibálok fogták el, és csak kalandos úton-módon menekülhetett meg előlük.
Az országjárás legfontosabb hatását azonban mindannyian láthatjuk és hallhatjuk: Heitor Villa-Lobos megismerte hazája rejtett zenei kincseit, az őslakos dél- és közép-amerikai indiánok, az afrikai eredetű felszabadított rabszolgák és a gyarmatosító portugálok egymásra ható dallamait és ritmusait. Szakított a Konzervatórium konvencionális elveivel, egyre többet improvizált gitáron, majd ezeket egy idő után le is jegyezte: ebből születtek első kompozíciói. Egy ideig utcazenészkedett, majd Arthur Napoleão portugál zeneszerző tanácsára komolyan is elkezdett foglalkozni a zeneszerzéssel.
Munkásságával természetesen nem elvetni, hanem pont hogy gazdagítani kívánta a klasszikus zenét, amelynek sok évszázados történetéhez a legnagyobb tisztelettel viszonyult. 1916-ban írta Sinfonietta No. I című darabját, amelyet Wolfgang Amadeus Mozart emlékének ajánlott. Aztán évekig egyensúlyozott a brazil-indián népzenei hatások és az európai zeneirodalom között, hol ez kapott nagyobb hangsúlyt a művészetében, hol az. Megihlette az Amazonas, a karneváli hagyományok, az esőerdők, felhasznált gyermekdalt, népdalt és impresszionista elemeket is. Majd a harmincas években, már érett stílussal lépett elő egyik legnagyobb volumenű sorozatával, a Bachianas Brasileiras címet viselővel.
Kilenc ilyen darabot írt 1930 és 1945 között különböző hangszerekre és énekhangra. Mindegyikben Johann Sebastian Bach jellemző harmóniáit és ellenpontjait veszi alapul, ezeket alkalmazza brazil népzenére. A legtöbb darab kételemű, az egyik a „bachi” (prelúdium és fúga), a másik a „brazil” (ezek többnyire a felhasznált dal címét viselik). Mind a kilencet rögzítette is, nagyrészt a Francia Nemzeti Kórussal együttműködésben; az eredeti lemezfelvételekből később CD-k, majd zenefájlok lettek.
Így rótta le tiszteletét a brazil zeneszerző a nagy európai elődök előtt úgy, hogy a saját képére is formálta őket. Május 25-én mind a Sinfonietta No. I, mind a Bachianas Brasilerias No. 5 felcsendül a Kodály Központban. Utóbbi áriáját Villa-Lobos legismertebb munkájának tartják – ezúttal Nika Gorič szoprán adja elő, Bogányi Tibor pedig vezényel. Emellett két Mozart-darab is bekerült a műsorba, jó társaságot biztosítva a Sinfonietta No. I-nek, sőt, Villa-Lobos kortársa, Igor Stravinsky Tűzmadara is szárnyat bont. Egy orosz, egy brazil, egy bécsi klasszikus, és vagy kétszáz évnyi utazás oda-vissza az időben: igen, ez is világzene…
