Erdőben trollkodó orchideák, állattá változó sámánok, ősi törzsek organikus élete, az egyéni és kollektív tudat közötti határmezsgye szolgáltak inspirációul ŽAGAR hat év után megjelenő Woods, Spirits & Sorcery című albumához. Az elektronikus alapokat törzsi ritmusok, space dub és keleti hangzások gazdagítják. Olyan neves vendégzenészek szerepelnek rajta, mint a vokalista Carmen Estevez, a berber ütőhangszer- és fuvolaművész, Fatima Gozlán és Barabás Lőrinc trombitaművész. A többek közt Terence Mckenna, Peter Wohlleben, Carlos Castaneda, Michael Drake, Alan Watts írásai, de amazóniai ayahuasca és afrikai balafon dalok, hindu szitárzene és japán animék által is inspirált anyag műfaji behatárolás nélküli pszichedelikus flow élményt nyújt. Zságer Balázzsal beszélgettünk.
Hat év elég hosszú idő egy zenekar életében két stúdióalbum között. Hogy jött ez a nagy kihagyás?
ZSB: Nem igazán kihagyásként éltem meg. Folyamatosan koncerteztünk az elmúlt hat évben. A lemezanyag nagy része például az utóbbi évek koncertanyagából állt össze. Az volt a koncepciónk, hogy előbb játsszunk új számokat a koncerteken, s csak utána rögzítjük és adjuk ki lemezen. Korábban, ahogy általában minden zenekar, előbb felvettünk egy lemezt, utána kezdtünk el azzal turnézni. A másik oka a hat évnek, hogy nem szeretek úgy megjelentetni egy lemezt, hogy ha nincs mit mondanom. Nagyon felgyorsult a világ, a zeneiparban egy-egy előadó szinte hetente jön ki új számmal. Ezzel a gyors rotálódással fel is hígult a zenei tartalom, a minőség és mondanivaló kárára. Ebben a darálásban nem szeretnék részt venni: minden áron fényben állni, állandóan single-ekkel előrukkolni…
Zeneileg hogy alakult a lemezanyag? Az utazásaid mennyire befolyásolták?
ZSB: Időről-időre inspirációs, szerzői időszakot tartok, amikor nem zenélek, hanem hagyom, hogy különféle hatások érjenek. Több ilyen is volt a hat év alatt. Három-négy éve nagy hatással volt rám a techno, és a minimalista zenei gondolkodás. De a Žagarba nem akartam ezt mindenáron beletuszkolni, meg elkezdett érdekelni egy organikusabb hangzás, meg az akusztikus hangszerek is. A techno viszont kiváló ugródeszka volt ahhoz, hogy a korábbi zenei beidegződéseimtől, prekoncepcióimtól elmozdítson. Azért szeretek most is technobulikba járni, mert a zenészagyamról le tudom dobni a láncot, és meg tudnak lepni olyan fordulatokkal, amik az átlag könnyűzenében nincsenek. Ebben a műfajban sokkal hosszabb folyamatokban gondolkodnak – fontos, hogy hagyd, hogy átfolyjon rajtad, és magával ragadjon, másképp nem működik. Itt a kollektív energiaáramlás különösen fontos, ami mindig is alapja volt a zenének, zenélésnek. És ezzel elérkeztünk ahhoz az alapgondolathoz, ami foglalkoztatott az utóbbi években: a ritmus és a rezgés mint a zene lényege. Az európai kultúra túlesztétizálta a zenét, és már nem kollektív élményként tekint rá, hanem egy átlagember számára elérhetetlen, pódiumra emelt esztétikai produktumként. Mivel ebben én is benne voltam, sokáig nem vettem észre, hogy ez zsákutca. Szerintem legalábbis nem ez a zene igazi mivolta. A közös zenélésben egymásra hatások vannak a zenészek és a közönség között is. A zenei folyamatok hosszát is máshogy éled meg, ha akár csak egy másik emberrel együtt hallgatod és nem egyedül.
Mind a két szemléletet megtapasztaltad. Mit gondolsz az elektronikus versus akusztikus hangról?
ZSB: Igazából egy hang karaktere érdekel, mindegy hogy mivel szólaltatod meg azt. Nekem zeneileg az a fontos, hogy minél több felhanggal rendelkezzen, legyen az elektronikus vagy akusztikus. Ezért szeretem az analóg szintiket. Teljesen más dinamikája, érzete van, ha analóg elektronikával szólalnak meg az oszcillátorok, mint egy azt utánozó digitális hangszernek. Így megint csak a rezgéshez érkeztünk vissza. Ozorán tapasztaltam meg azt, hogy az akusztikus világzenék – amiket korábban kerültem – miért pszichedelikusak. Olyan rezgésük van, amik sokkal mélyebb hatással vannak az emberekre – ez persze tudatállapottól is függ. Realizáltam, hogy odakünn egy másik világ van, és vannak, akik már több ezer éve ezt csinálják. Részben ennek a felismerésnek meg a régebbi Žagar stílusjegyek ötvözete lett ez a lemez.
Az utazásaid során milyen különleges találkozásaid voltak zenészekkel, hangszerekkel?
ZSB: Amikor Ázsiában voltam, még nem annyira érdekelt ez az autentikus hangszeres világ, inkább maga a kultúra izgatott. De minden utazásról hoztam valami kisméretű egzotikus hangszert. Egész szép kis gyűjteményem lett. Marokkóban viszont megismerkedtem egy hangszerkészítő sráccal, aki elkezdte megmutogatni nekem a különféle hangszereket, és bármelyiket emelte le, mindegyiken tudott játszani. Tőle kértem tanácsot, hogy hová menjek autentikus marokkói zenét hallgatni. Elmondta, hogy nem nagyon vannak klubok, az utcán zenélnek a fiatalok. Kora esténként összejönnek, együtt zenélgetnek, táncolnak. Egyik este elmentünk egy ilyen helyre: szinte csak ritmushangszereken ún. transz-zenét játszottak. Érdekes volt számomra, hogy nem az aktuális popzene hozza össze a fiatalokat, hanem a saját kultúrájuk zenei gyökerei. Nem isznak alkoholt és nem kell tudatmódosító szert használniuk, inkább együtt zenélnek, hogy transzállapotba essenek.
Az animékhoz hogy kerültél közel?
ZSB: Inkább műkedvelő vagyok. A lányom révén nagyon sok animét néztem meg, aki otthonosan mozog ebben a világban. Voltam vele párszor MondoCon-on is, ami egy animés cosplay beöltözős fesztivál.
Szép, amikor a gyerekek tanítják, inspirálják a szülőket.
ZSB: Az Anata Wa Watashi c. szám ötlete konkrétan tőle van. A Chihiro szellemországban-nal kezdődött az animé imádata. Még három-négy évesen kapta a nagyszüleitől a DVD-t, de pár évig még nem nézhette meg. Hét éves lehetett, amikor végül megnéztük együtt. Azóta pedig folyamatosan követi az újabbakat, félig meg is tanult japánul. Azt kértem tőle, hogy ha hall valami jó szöveget, kifejezést valamelyik animéban, vegye fel nekem. Megmutattam neki, hogy hogyan kell lemintázni a gépén, és azon a héten rengeteg szamplinget kaptam tőle emailben. Szóval így lett az egyik, azóta koncertkedvenc szám címe az Anata Wa Watashi, azaz „én vagyok te, te vagy én”.
Milyen zenészek, hangszerek hallhatók a lemezen?
ZSB: Gozlán Fatima például, akivel már jóval a lemezmegjelenés előtt elkezdtünk koncertezni, ő nyugat afrikai ütősökön, djembén, darbukán és az arab fafúvoson, a ney-en is játszik.
Milyen nemzetiségű?
ZSB: Algír-magyar. De berbernek tartja magát. Ő ajánlotta aztán a spanyol Carmen Estevezt, a New York-i Brooklyn Gypsies énekesét. Végül vele vettem fel a Lost Tribes és az El Diablero című számokat. Érdekesség, hogy Carmen a granadai barlanglakásában rögzítette a lemezen hallható énekeket. Aztán Tóth Szabival is felvettünk egy szitár-intrót, vele szintén játszottunk már együtt a Dürerben egy Tilos Rádió partin. De megemlíteném még Barabás Lőrincet és a nigériai származású Bukky-t is, akivel a lemezbemutatón is találkozhat a közönség. Ilyen tekintetben kissé multikulti lett ez az album. Indiai szitár, nyugat-afrikai ütősök, arab ney keveredik az európai gyökerű elektronikával, ja és én még afrikai balafonon játszom pár számban.
Univerzális háló szövi be a lemezt.
ZSB: A zenére főleg igaz a minden kultúrán átívelő szimbolika.
Az embert néha kirázza a hideg, ha valami nagyon szépet hall. Ez valami energia dolog lehet.
ZSB: Igen, a hang szerintem sokkal több, mint egy szimpla fizikai rezgés, a zene képes arra, hogy kiszedjen a prekoncepcióinkból, és belinkeljen valami nagy univerzális energiamezőbe.
Mik voltak még az inspirációid?
ZSB: El kezdett érdekelni a tudatalatti különböző rétegei, és hogy a pszichedelikumok hogyan változtatják meg az érzékelést. Saját tapasztalások mellett Carlos Castaneda, Terence Mckenna, Alan Watts könyveit olvastam, és rájöttem, hogy tulajdonképpen mind ugyanarról beszélnek. Aztán egyre jobban érdekeltek a természet jelenségei. A természet annyira tökéletes, hogy mindegy, mit csinál az ember, bármit kreál, sehol sem lesz a természet tökéletességéhez képest. Ez a felismerés újra visszavezetett egyfajta melankóliához, de ez egy eksztatikus vagy legalábbis pozitív melankólia, amikor rájössz, hogy itt minden nélküled is tökéletes szinkronicitásban van.
Lesújtó érzés?
ZSB: Inkább felszabadító. A mai modern ember azt hiszi, hogy olyan kontroll van a kezében, amivel irányíthatja a világ dolgainak az alakulását – ez a nyugati civilizáció legnagyobb tévedése szerintem. A dél-amerikai indiánok a mai napig egyenrangúnak tartják magukat a természettel, legyen az állat vagy növény. Ez az egyensúly már rég felborult a Földön – fajok milliói haltak és halnak ki az ember tevékenységei miatt. Most jutott el oda a társadalom, hogy talán elkezdi komolyan venni a klímaváltozást, de ez már rég kevés szerintem, itt már egy igazi varázslatra lenne szükség, hogy az ember újraértékelje a szerepét.
