A hőlégballon földet ért…
– mintegy fél évvel a németországi és ausztriai bemutató után 2019. április 25.-én a magyar mozikban is bemutatták.
1979. – egy kis dél-türingiai városkában vagyunk, a valamikori NDK területén, mintegy negyven kilométerre a bajor határtól. A városka a készülődés lázában ég, a köztársaság harmincadik születésnapjának méltó megünneplésére készülődnek. A szomszédos köztársaság is ugyanennyi idős, a különbség csupán annyi, hogy abban az országban, a „másik” Németországban, az akkori NSZK-ban a demokráciát építik. Az első nyugatnémet kancellár, Konrad Adenauer, aki már a Weimari Köztársaságban is demokratikus elveket valló politikusként működött – akkor Köln polgármestereként – elsősorban nem a két Németország létezésének politikai abszurdumát akarta megszüntetni, hanem a fiatal nyugatnémet köztársaság demokráciáját erősíteni, építeni, hogy a múlt soha ne ismétlődhessen meg. Munkáját hasonló szellemben folytatták az őt követők is, a történet idején éppen Helmut Schmidt.
A keleti oldalon ezzel szemben Erich Honecker a totális diktatúrát építette hűséges STASI-jával. Bár az ország a kommunista jelszavaktól volt hangos, közben mindenki figyelt mindenkit, mindenki jelentett, elég volt egy rossz helyen kimondott kétértelmű szó, egy félreérthető pillantás, és egyenes út vezetett a STASI hírhedt börtöneinek egyikébe.
A film, (eredeti címén Ballon) igaz történetet dolgoz fel, és akár azt is mondhatnánk, hogy egy hollywoodi film remakeje. Szerencsére ez az állítás nem állja meg a helyét, mert a film készítői tudatosan törekedtek arra, hogy a hollywoodi cukormáztól mentes legyen, helyette hűségesen és pontosan visszaadja a „demokratikus köztársaság” szegényes, szürke, kilátástalan, reménytelen atmoszféráját. Ez messzemenően sikerült is, úgy a forgatási helyszínek, mint a színészvezetés, maszk és jelmez tekintetében. Példátlanul hiteles és hihető, minden részletében, az utolsó cigarettásdobozig korhű.
A rendező, Michael „Bully” Herbig, aki Németország nagy nevettetőjeként vált kedvelt sztárrá az 1990-es évektől, nem kisebb feladatra vállalkozott ezúttal, mint egy politikai dráma megfilmesítésére. Dicséretére legyen mondva, tette ezt a témát megillető alapossággal, gondossággal, komolysággal. Hosszú beszélgetéseket folytatott a valódi történetben szereplő mindkét család tagjaival. Emellett a szökést dokumentáló, mintegy 2000 oldalnyi STASI-aktából is részletesen tájékozódott.
Michael Herbig, ahogy a sajtóanyagból kiderül, tíz éves müncheni kisfiúként találkozott először a történettel, amely azóta sem hagyta nyugodni. Az NDK fennállása során igen sokan, a legkülönfélébb, sokszor hajmeresztő módon kíséreltek meg a kommunizmus ölelő karjaiból nyugatra szökni. Keveseknek sikerült. A határzár keleti oldalán elhelyezett aknák, önműködő fegyverek és a határőrök lövései sokuk életét oltották ki. A két Németország között húzódó, közel ötszáz kilométer hosszú határzár mentén mintegy hetvenezer darab repeszaknát helyeztek el 1971 és 1984 között!
A forgatókönyv nyilvánvalóan nem adhatja vissza pontról-pontra az eseményeket, hiszen a néző elaludna a székben, ha nem rántották volna kicsit szorosabbra az eseményeket, felgyorsítva a film tempóját.
Amikor a film forgatásához készültek, kiderült, szinte csoda volt, hogy a piciny gondola, amit Peter Strelzyk megépített, elbírta a négy felnőttet, a négy gyereket, és a gázpalackokat. A gondola mindössze 1,4×1,4 m alapterületű volt. A tehetséges elektroműszerész szögvasból hegesztette össze, négy-négy rúd közé feszített szárítókötél képezte az oldalát.
Maga a ballon, amivel a második próbálkozás során végül sikerrel jártak, 1245 négyzetméter anyagból készült, harminckét méter magas volt és százötven kiló. Arról már ne is beszéljünk, hogy az eredeti ballon nem ballonselyemből, hanem taftból készült, ami a nedvességet sokkal hamarabb magába szívja, mint a ballonselyem, így hamarabb elnehezül.
A Hőlégballon-t fiatal színészekkel forgatták. A Strelzyk házaspár szerepét alakító Karoline Schuch és Friedrich Mücke a valamikori NDK területén születtek.
A csendes, visszahúzódó Günter Wetzel szerepét megformáló David Kross jól ismert a magyar nézők körében. Elég csak a Felolvasó főszerepét említeni, amely alakításáért Cannesban és a Berlinalén is megérdemelt díjakat kapott. Az azóta eltelt tizenegy évben számos filmben tűnt fel, tehetségét újra és újra megmutatva.
Petra Wetzel szerepében Alicia von Rittberget látjuk, aki többek között az ikonikus berlini kórházról, a Charitéről készült sorozat egyik főszereplője volt. Rittberg grófnő is gyermekkora óta szerepel filmekben és nem egy díjat tudhat már magáénak.
A legizgalmasabb a „gonoszt”, a STASI alezredes szerepét mesterien megformáló, karizmatikus Thomas Kretschmar háttere. A sors fintora, hogy ő az NDK-ban született, és 1983-ban szökött át a magyar határon, Jugoszlávia felé, napjainkban nemzetközileg is ismert filmsztár. Thomas Kretschmar ajándéknak tekintette Seidel alezredes szerepét: az üldözöttek helyzetét ismerte, de Seidel figuráján keresztül az üldözők lelkébe is bepillanthatott. Seidel alezredes nem egyszerűen gonosz. Neki küldetése van, és minden szavából, mimikájából azt érezzük, hisz ebben a küldetésben. Azok közé tartozik, akik „fújják a passzátszelet” és puhára vernek vagy veretnek másokat. Kretschmar tökéletesen hozza a figurát, egyes pillanatokban szinte atyaian kedves, majd váratlanul, vulkánként tör ki, emeli fel vészjóslóan a hangját. Egyetlen pillanatig sem látszik meggyőződésében meginogni, még akkor sem, amikor a szökést elkönyvelve csak ennyit mond:
„Micsoda felhajtás!”
Thomas Kretschmar a szélsőségek embere: a magyar nézők az HBO saját egyik gyártású politikai drámasorozatában (Berlini küldetés) láthatták legutóbb, egy szélsőjobboldali párt vezetőjét személyesítette meg.
Michael Herbig a Hőlégballon című filmmel első krimijét tette le elénk, amely egyidejűleg az utolsó pillanatig izgalmas és túlfűtött érzelmekkel átitatott családi történet.
Rutkai Krisztina
