+ Ajánló

Így közvetít Gundel Takács Gábor komolyzenei koncertet – videó

Ha eltekintünk a nyilvánvaló különbségektől, sok hasonlóságot találhatunk a kétféle „csapatjáték” között. Egy klasszikus zenész ugyanúgy kemény fizikai munkával és folyamatos összpontosítással éri el célját, ahogy egy sportoló.

Olyan, mintha egyperces novella lenne. Tényleg egyperces, de nem novella, hanem kisfilm. Mégis ugyanolyan merészen, kikacsintóan vegyít látszólag össze nem illő elemeket. Első reakcióm a meghökkenés volt, és azóta is gondolkodom rajta – miért reagáltam így, mit árul el ez rólam, mit üzenhet ez a videó nekem, mit másoknak, mit tanulhatunk az egész emberi közösségről ennek alapján…?

Tény, hogy maximum két percet tudok megnézni egy sportközvetítésből. Utána elkalandozik a figyelmem, se az eseményeket, se a szabályokat nem bírom követni. Hogy miért járok mégis a foci VB-k, EB-k kivetítős közvetítéseire? Hát azért, hogy magukat a szurkoló embereket figyeljem. Számomra ez az igazán érdekes része ennek a szubkultúrának (meg az, hogy összefestett arccal, virágfüzérrel a nyakamban, zászlóval a hajamban sem néznek hülyének). Szívesen belekapcsolódom az össznépi éneklésbe, ugrálásba, hullámzásba, de ahogy az antropológia egyik nagy alapító atyja, Malinowski sem vált trobriandi bennszülötté, úgy én sem leszek focirajongó csak azért, mert átmenetileg be tudok olvadni a közösségükbe. Arról inkább ne is beszéljünk, amikor az iskolában vagy táborokban nekem is be kellett szállnom játszani, hiszen a puszta jelenlétemmel rontottam a csapat előnyeit. Hiába tudtam, hogyan kellene odafutni, belerúgni, megszerezni, valahogy mindig teljesen máshogy sültek el a mozdulataim, mint ahogyan fejben megterveztem őket.

Ma már szinte biztos vagyok benne, hogy minimum enyhe diszpraxiám van, mert más sportoknál és a táncnál is hasonlóan jártam, a zongorát pedig két év után abba is hagytam, mert idegesített, hogy sokadszorra is melléütök, hiába tudom fejben, hogy mit kellene játszani. Igaz, az utóbbit talán több türelemmel és sokkal-sokkal több gyakorlással fejleszthettem volna, de hát sajnos, türelmem az nem volt (amúgy ma sincs). Ezért hát, hiába vagyok zenerajongó és lelkes koncertlátogató, ugyanúgy nem tudom elképzelni, hogy milyen érzés lehet valakinek hozzáadni a hangszeres tudása legjavát egy zenekaréhoz, ahogyan azt sem, hogy milyen lehet zseniális focistaként uralni a pályát. Nekem, akinek sokszor még az átlagos teljesítményt is nehéz elérni, ezek pláne különleges, akár az emberi teljesítőképesség határait feszegető vagy azon is túlmutató tettek. Hát még ha belegondolok, hogy egy-egy pillanatnyi teljesítmény mögött mennyi a láthatatlan munkaóra és erőfeszítés.

Graf Orsolya, a Pannon Filharmonikusok marketing és kommunikációs vezetője, és a kisfilm ötletgazdája kérdésemre pont ezt nevezte meg az egyik fő üzenetnek, amit közvetíteni szeretnének. Ha eltekintünk a nyilvánvaló különbségektől, sok hasonlóságot találhatunk a kétféle „csapatjáték” között. Egy klasszikus zenész ugyanúgy kemény fizikai munkával és folyamatos összpontosítással éri el célját, ahogy egy sportoló. Egyéni teljesítményükre mindannyian joggal lehetnek büszkék, mégis, éles helyzetben az alázat is legalább ennyire fontos. Alkalmazkodniuk kell társaikhoz, a karmester vagy edző koncepciójához, mert a közös célt csak együttműködéssel érhetik el. Így tehát, ha elérnek valami szép eredményt, bőven megilleti őket a rajongás, a zajos siker, és ilyen szempontból mindegy is, hogy egy smart casualbe öltözött tömeg tapsol, vagy egy nemzetiszínűre festett emberáradat kereplőzik.

Gundel Takács Gábort pedig, mint megtudtam, azért választotta a PFZ az imázsvideó arcának, mert, ahogy Graf Orsolya jellemezte, azonos fontosságokat képvisel az életben, mint a zenekar, és közismert a minőség iránti igényéről. Hamarosan érkeznek majd a további kisfilmek is, és aki követi Gundel Takács Gábor munkásságát, kitalálhatja, hogy mi kerül majd terítékre a következőben. Addig pedig érdemes még egy kicsit tűnődnünk az első videón. Ha egy napra cserélhetnénk egy hírességgel, kit választanánk, egy focistát vagy egy klasszikus zenészt? Netán karmestert vagy edzőt? Képesek lennénk-e bármelyik helyzetben megtalálni az egyensúlyt az egyéni ambíció és a csapatszellem között? És a fő kérdés: rajonghat-e valaki egyszerre őrjöngve, ugrálva a fociért, és méltóságteljesen kiöltözve a klasszikus zenéért…? Na jó, szerintem ilyenből azért mindenki ismer legalább egyet…

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top