Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
KÖSZÖNTŐ
Bárány Tibor köszönti a 60 éves Márton Lászlót:
„Ám azt is elképzelhetjük – miért is ne? –, hogy az Olvasó az 1992-es monstruózus nagyregényt, az Átkelés az üvegent tartja a kezében. Ebben az esetben engedjük meg neki, hogy egy pillanatra megpihenjen. A kötet megjelenése a maga idején fontos esemény volt, önálló tanulmánygyűjtemény is megjelent róla (Üvegezés, 1994), nem csoda hát, ha az Olvasó rávetette magát a műre. Most azonban elbeszélői hatalmunknál fogva tegyük számára lehetővé, hogy a szerző érett regényírói korszakának valamelyik csúcsteljesítményét emelje maga elé a villamoson: a Jakob Wunschwitz igaz történetét (1997), a Testvériség-trilógia (2001–2003) valamelyik kötetét, a Minerva búvóhelyét (2006), A mi kis köztársaságunkat (2014), a Hamis tanút (2016) vagy a Két obeliszket (2018). Vagy az életmű talán legerősebb és legfelkavaróbb darabját, az Árnyas főutcát (1999). Ezekben a regényekben minden a helyére kerül, a nyelvi és elbeszéléstechnikai fantasztikum, az agyafúrt narrációs eljárások, a fekete humor mind-mind egyetlen célt szolgál: a társadalmi létezésünket közvetve, közvetlenül mindmáig meghatározó történeti tudatalakzatok rekonstrukcióját.”
FEUILLETON
Schein Gábor Hal(l)hatatlan fanfárok címmel írt esszét Márton László Walther von der Vogelweide-fordításáról.
„Márton Lászlónak tehát magát a szerzőt kellett újra kitalálnia, de nem a német, hanem a mai magyar kulturális kontextusban. A fordító a mának dolgozik, címzettje a saját kulturális környezete. A sok száz éves művek fordítása csakis modernné olvasásukat jelenheti. A fordítónak olyan olvasókra kell számítania, akik a korai olvasóktól gyökeresen eltérő kulturális érzékenységgel, tudással (nemtudással) rendelkeznek, és kívül vannak azon a nemzeti kultúrán, amelyben a textológiai támpontokkal szolgáló munkák keletkeztek. Ide tartoznak a szorosabban vett formakérdések, hiszen ezek szorosan összefüggenek az olvashatósággal. Márton László nem csak lírai költemények esetében szavaz a formahűségre, ahol ez úgyszólván magától értetődő, hanem epikus alkotások fordításakor is, amilyen Gottfried von Strassburg Tristanja vagy a Nibelung-ének. Jól látható, hogy ma a fordítók között nincs egyetértés abban, mindenféle érvet figyelembe véve melyik a helyes(ebb) megoldás. Nádasdy Ádám például tercinák helyett blankversekben fordította az Isteni színjátékot, Milton Visszanyert paradicsomát pedig Péti Miklós prózában ültette át magyarra. Nincs hely itt a formahűség kérdésének bővebb kifejtésére, mégis hadd jelezzem, hogy a formagondolat egysége miatt én Márton formahűségét tartom helyes döntésnek, és kifejezetten nem helyeslem, ha a fordító egy formát egy másik, kulturálisan távolira cserél le.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Darida Veronika Könnyű léptek címmel írt recenziót Robert Walser Emlékszem, egyszer című kötetéről.
„Walser antihősei többnyire ez emberi kapcsolat lehetőségétől is elzárkóznak. Ezt mutatja a szintén most megjelent, Elsüllyedt ösvény című kötet (mely az 1914-es Kleine Dichtungen anyagát tartalmazza, ismét Báthori Csaba fordításában), amelynek nyitószövegében egy költő lebeszéli lehetséges patrónusát arról, hogy meg akarja őt ismerni: „én ugyanis olyan ember vagyok, akit nem érdemes megismerni”. Ez a költő a walseri szereplők egyik prototípusának is tekinthető. Elzárkózva, egy lepusztult világban él: „egy sivár, ódon házban lakom, mondhatom, romok között. De ez boldoggá tesz.” Ugyanakkor a régi, ódon dolgok iránti, már-már rajongó lelkesedését fejezi ki: „Nézze, ez úgy van: már egy új öltöny egészen felkavar és boldogtalanná tesz; és ebből úgy gyanítom, hogy mindent, ami szép, új és finom, gyűlölök, és mindent, ami régi, rongyos és ütött-kopott, szeretek.”
AZ ÉS KÖNYVE ÁPRILISBAN
Gács Anna Bazmeg isten gyermekei címmel elememzi Margaret Atwood MaddAddam című kötetét.
„A MaddAddam főszereplői Toby és az előző könyvben ugyancsak szereplő jószívű kalandor Zeb. Kettejük későn jött, gyöngéd szerelme ad keretet az időben és térben csapongó elbeszélésnek. Toby életéről itt nem sokat tudunk meg, Zeb kalandos élettörténetét viszont ő csalogatja elő a férfiból, és aztán ő meséli tovább a guvatkáknak. Az elbeszélés, az áthagyományozás kérdése itt végképp kulcskérdéssé válik: Toby feladata lesz, hogy a gyermeki tudatú guvatkáknak fogyasztható formába öntse a közösség emlékeit. Egy ilyen mesélés során történik, hogy egy félreértés folytán a guvatkák az ember-társaságban oly gyakran emlegetett Bazmeget istennek vélik, és beépítik mitológiájukba. A kulturális áthagyományozás problémáján túl a túlélőknek a genetikai áthagyományozás fogós kérdésével is meg kell küzdeni: a regény végére négy édes, de egyelőre ismeretlen faji jellegzetességekkel rendelkező guvatka–ember keverék születik. És közben persze az életben maradás feladatáról sem feledkezhetek meg: az erőszakra képtelen, de mindenféle lénnyel kommunikálni képes guvatkák, az emberi génekkel felruházott, szuperintelligens, de a ravaszt meghúzni képtelen óriásdisznók és a ravaszt meghúzni legalább képes maroknyi embersereg végül összefog, és sok áldozat árán, de legyőzi a létüket fenyegető bűnözőket.”
VERS
A versrovatban Győrfi Kata és Petőcz András versei olvashatók. Kedvcsinálóként Győrfi Kata egyik versét idézzük:
ropogott a bőr
a kocsidat kerestük,
amit én készültem vezetni.
ment le a nap, és mindent egyszerre láttam.
a nyári mezőről az erdő szélét és tetejét,
a havas utakat, az úton a gödröket,
a gödrökből a dombokat
és a kanyarból a halastavakat.
álmomban is mindig tudom,
hogy nem tudok vezetni.
kinyitottad az ajtót,
és ropogott a bőr az ülésen,
amikor leültem.
álmomban tudtuk,
hogy mindjárt ki fog törni egy hóvihar,
de te, azt hiszem, ittál,
és én készültem vezetni.
PRÓZA
Tematikus próza-összeállítás: útinaplók. Pontos és szubjektív történetek útközben. Bozsik Péter Kubája és Csehy Zoltán Svájci töredékei. Tárcatár: Mán-Várhegyi Réka.
Részlet Csehy Zoltán Solar Impulse című írásából (Svájci útinapló-töredékek 2018-ból):
„S. meséli, milyen rémült lett, amikor gázálarcot talált a szobája egyik zugában. (Az enyémben is van.) U. viszont halvérű komolysággal magyarázta el, hogy fel kell készülni mindenre, az esetleges légicsapásra, nukleáris katasztrófára, minden svájcinak van ilyen, sőt óvóhelye is, Svájc egy hatalmas erőd, egy óriási védmű. Svájc, a békés, extravagáns racionalizmussal készül a háborúra, valószínűleg ezért ússza meg évszázadok óta. Rengeteg katonát látni: vidám egyenruhások hatalmas pakkokkal, sőt egészen konkrét fegyverekkel. Minden svájci férfi 260 napot köteles szolgálatban tölteni huszas-harmincas éveiben, saját időbeosztás szerint. Közben fizetése nyolcvan százalékét kapja. Plusz hazakap két egyenruhát, és a saját fegyverét is megtarthatja. Minden svájci házban fegyverek lapulnak. S. Boszniában élt, a háború hosszúra nyúlt árnyékában: szerinte a háborúra nem lehet felkészülni.”
ZENE
Rákai Zsuzsanna a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Kirill Gerstein, Hamar Zsolt közös koncertjéről írt kritikát.
„A Nemzeti Filharmonikusok április 11-i hangversenye ebből a szempontból egyszerre volt szűkszavú és beszédes: a művészek mindössze két kompozíciót vettek fel a műsorukra, kissé azzal az attitűddel, mintha csak egymás mellé akarták volna helyezni őket, ugyanakkor – ahogyan azt a rendezvény promóciója sugallta – azzal a szándékkal is, hogy a XIX. század második felében egymással szemben álló két alkotói tábor, az abszolút és a programzene híveinek esztétikai horizontja közötti különbségek markánsan kirajzolódhassanak. Ami azt illeti, ezt bizonyos értelemben el is érték a művészek Brahms d-moll zongoraversenyének (op. 15) és Liszt Faust-szimfóniájának előadásával, noha a két alkotás közötti kapcsolatok rendszere természetesen jóval komplexebbnek mutatkozott a kontraszthatás meghökkentő, de nem feltétlenül gondolatébresztő erejénél, és az interpretációk erényei is vegyesen mutatkoztak meg.”
RÁDIÓ
Károlyi Csaba Veiszer Alinda új rádióműsoráról ír, amely a pozsonyi Pátria Rádióban hallható.
„Alinda azzal és arról beszélget, akivel és amiről akar. A beszélgetések érdekesek, csak az nem világos, mi köze mindennek a pozsonyi adóhoz. Hacsak az nem, hogy a magyar kultúra egy nagy egész (bár a magyar közélet már nem). Ezzel együtt jó lenne, ha szlovákiai, netán romániai vagy Amerikában élő vendégei is rendszeresen lennének a műsornak.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
