Kontertext: Történetek az újságírásban
Írta: Ariane Tanner – 2019. január 22. – az eredeti cikk
A Republik felkérte Lukas Bärfusst, írjon esszét a storytelling témájához. Ehhez fűzök néhány gondolatot.
Hetek óta feszülten várjuk, mihez kezd a „Republik” online-magazin a Claas Relotius-esettel és vele együtt az újságcikkek meghamisításának jelenségével. A fiatal médium, amelynek „szövegfőnökét” azóta „a storytelling fejének” nevezik, és amely a hagyományos szerkesztőségektől egész sor úgynevezett zsurnalisztát (Edelfeder) alkalmazott, az „elbeszélés” iránti affinitásával szerzett magának jól megérdemelt hírnevet (lásd Constantin Seibt írását a „politikai hazugságról”), gondolati teljesítménye minden bizonnyal érdemlegesnek mondható a történetek területén az újságírásban. Annál is inkább, mert a tét az, hogy képes legyen formálisan szokatlan módon kézben, illetőleg okostelefonon tartani az új olvasótábort – ehhez viszont jó történetekre van szükség –, amely készséggel bérletes előfizetővé válik, és méterszámra görgetve hajlandó olvasni.
A Republik felkérte tehát Lukas Bärfuss írót és dramaturgot, írjon esszét a „történetek” és storytelling tárgyában („Hagyjátok abba a történeteket!” (Librarius, 2019. 02.17.) «Hört auf mit euren Geschichten!» (Republik, 19.1. 2019)). Bärfuss számos nézőpontot világít meg a történetek módjáról és hatásáról, amikről „túlságosan keveset tudni”, pedig azok határozzák meg „a kultúránkat, az életünket, azt a módot, ahogyan a világot megéljük”. Az összefoglalás a cikk felvezetőjeként is működhetne:
„A világ tényekből áll, nem történetekből. De a történeteknek hatalma van – végzetes hatalma.”
Bärfuss esszéjéhez néhány gondolatot és kritikai megjegyzést fűznék hozzá, mert úgy érzem, különösképpen foglyul ejtette őt a „tény – történet” ellentéte.
Az újságírásban tetten érhető hamisításokról szóló teljes vitában mindvégig egyetlen, alapvető kérdés kísért: hogyan beszélhetünk még egyáltalán igazságról és objektivitásról a jólfésült riportok, a (szinte) szabadon kiötölt storytelling, a fake news és a propaganda korszakában? Nézetem szerint erre nem lehet az a válasz, hogy: „egyedül-a-tények-igazak”. De éppúgy nem opció az sem, hogy letudjuk a kérdést azzal, hogy „Valamiképpen-minden-konstruált”. Hiszen ha minden konstruált lenne, nem létezne többé álláspont, amelyből jobb vagy rosszabb érveket lehetne azonosítani egyik vagy másik történet számára.
Ám ugyanez érvényes a tények beágyazottságára is. Léteznek ugyan (történelmi) tények, amelyek nem vita tárgyai többé (például hogy a nők választójogát Svájcban 1971-ben vezették be), de az efféle tények létrejöttéről és hatásairól természetesen továbbra is heves viták folynak. A női választójog történetét például a 68-as mozgalommal lehet összefüggésbe hozni, de éppúgy akár az országos sztrájkkal is; mindkét esetben a történelmi tények más, talán újonnan felfedezett forrásokból származó tényekre utalnak, és ezek elmesélés útján válnak ismertté. Egy történet egyik vagy másik megformálásának jobb vagy rosszabb alapjaihoz viszont általánosságban ragaszkodni kell, ha az ember nem akar a pozitivizmus (igazat beszélek) vagy a relativizmus (mindent én találok ki) áldozatául esni, és ha azt akarja, hogy megmaradjon a világos különbség a jó storytelling és a fiktív történetek között.
Az említett alapok ezek lennének: kutatás, (történeti) előmunkák, statisztikák, többszólamúság, érvek, objektivitásra való törekvés stb., egyszóval: kézművesség.
Bärfussnál azonban egy másik tényfogalmat látok. Úgy véli, számtalan igaz, mindeddig még figyelmen kívül hagyott tény van a világban, amelyek tőlünk függetlenül léteznek, és arra várnak, hogy az újságírók felfedezzék őket. Kaspar Surber (WOZ vom 10.01. 2019) mondja ki, hogy az „ott kint” létezésének gondolatában – ott kint terem az újságírói truváj – az újságírás térhódítási frontjainak maszkulin modellje is visszhangot kap. Bärfuss tűnődései azonban más irányba mutatnak: az eddig ismeretlen megteremtése drága és körülményes dolog. Ami olcsóbb, az itt van, a történetek elmesélése pedig illeszkedik is a médiakonszernek nyomtatási költségeihez.
Az az újságírás viszont, amely sztorikra törekszik, végső soron belesétált a reklámstratégiák csapdájába.
„A média úgy gondolta, storytelling révén tudja megnyerni magának az olvasó figyelmét, de ezzel kiszolgáltatta magát a marketing módszereinek”
– így Bärfuss. Azaz másként: ez esetben a forma részesült előnyben a tartalommal szemben.
Ha azonban az újságírás szó szerint venné az esszé címét: „Hagyjátok abba a történeteket!”, akkor ez utóbbiak kizárólag az irodalom területéhez tartoznának. Akkor világos lenne a munkamegosztás az újságíró és az író között. És akkor az a „hatalom”, amelyet Bärfuss a történeteknek (de nem a tényeknek!) tulajdonít, az ő céhét erősítené. Ez kissé múlt időket idéz, amikor a fikció még szilárdan a regényben lelt otthonra, miközben a „régi jó firkász” a (helyi) tényeket gereblyézte össze.
De az SDA (Schweizerische Depeschenagentur, Svájci Hírügynökség) általában túl későn megtörtént értékelését is megidézi. Ennek azonban más volt és most is más a feladata és a terve, mint például egy online-magazinnak. A (szak)terület átalakulására az is jellemző, hogy a Republiknál senki nem nevezi magát újságírónak vagy újságírónőnek, hanem mindenki szerzőként, riporterként vagy szerkesztőként közli a szövegeit.
Bärfuss esszéjében azonban még egy másik, teljesen különböző tényfogalom is fellelhető: önmagukban véve, így Bärfuss, a tények nem mondanak ki semmit. Csakis a kötőszókkal (”és”, „hogy”, „miközben”) történő összekapcsolás révén nyernek jelentést. Ez a jelentés pedig nem magukban a tényekben rejlik, hanem a közöttük létrejövő kapcsolatban, azaz ugyanott, ahol a történetek is születnek. Egy történet, írja Bärfuss, „nem a tényekkel kezdődik, hanem azok összekapcsolásával, ami viszont jobbára kitaláció, és csakis egyetlen célt követ: torkon ragadni az olvasót, ahogy Billy Wilder mondta volna”. Emögött rejtőzködik a storytelling vagy a dramaturgia „hatásos drogként”, amit az utóbbi években „nagy kortyokban nyelt”, és amitől „függővé vált, és beteg lett” az újságírás.
A storytelling történelmi gyökereit Bärfuss a magyar Egri Lajos 1946-ból származó művében («The Art of Dramatic Writing») véli felfedezni. Azóta váltak közismertté a különböző eszközök, amelyekkel felkeltik az olvasói elvárást, miszerint a dolgok kezdetéül „a tények közötti tisztázatlan viszony” álljon; azóta vizsgálják behatóan a különböző trükköket, de az olyan régi vicceket is, mint „A nő a konyhában áll. Az asztalon egy pisztoly hever.” Amiért itt mi továbbolvasunk, azt a neurofiziológia kimerítően feltárta; a többit pedig megoldja a képzelet.
Az újságírói céh azonban nem teheti meg, hogy egyszerűen csak képzeleg; ez azt jelenti, hogy a szöveget jegyző dönti el, a tények, a kutatás és a tudás alapján milyen, még legitim kapcsolat létezik a tények között. Minden újságíró viseli ennek felelősségét, és Bärfuss szerint ennek a „tényállásnak” ott kell lebegnie az íróasztal fölött, hiszen: „a világban lévő történetek maguk is ténnyé válnak”. Ehhez a tudatossághoz illik Kaspar Surber a Retorius-eset elemzésében megfogalmazott (WOZ) követelése:
„Olyan újságírásra van tehát szükség, amely nem csupán kimondja a tényeit, hanem bejegyzéseiben a formától függetlenül saját eljárási módját és termelési feltételeit is tematizálja.”
A történeteknek tehát hatalma van. Akkor is elfogadnánk őket, mint Bärfuss írja, ha nem lennének ellenőrizhetők. Vagyis úgyszólván nem állt módunkban az ellen védekezni, hogy történeteket jegyezzünk meg:
„A történetek erősebbek a kritikus tudatunknál. Ennek pedig evolúciós okai vannak.”
Ez a magyarázat a bestseller-szerző, Yuval Noah Hararit idézi, aki valamely érv jótállójaként többször is feltűnt már a Republikban. Harari a történetmesélés képességét mint a teljes emberiség leglényegesebb jellemzőjét emeli ki, és könnyelmű párhuzamokat állít a prehistória és a kortörténet között.
Ám ha igaz volna a történetek meggyőzőerejét alátámasztó biológiai érvelés, akkor a propaganda – kényszerűen – mindig sikeres lenne. Én magam igencsak kételkedem abban, hogy a gyéren lakott sztyeppék tábortüzeinél történt kőkorszaki sugdolózásra való visszautalás bármilyen haszonnal bírna egy hipermediális világ storytellingjére vonatkoztatva. Más szerzők például azzal magyarázzák a fake news elhihetőségét, hogy az emberek túlságosan lusták gondolkodni: „mentally lazy” (szellemi restek) (The New York Times, 19.01. 2019).
De mi van akkor, ha a szöveg a szép elbeszélői minták egyikébe sem illeszkedik bele: sem az elbeszélőelmélet klasszikus narratívájába (tragédia, komédia, szatíra, románc), sem pedig a storytelling sémájába? Mit lehet tenni, ha (még) nem eldönthető, milyen irányba indul a történet, ha egyáltalán nem világos, pontosan mi is releváns, mi az, amit a témához kutattunk? Jonas Schaible, a képzett újságíró, jelenleg a t-online parlamenti riportere, a problémát a következőképpen fogalmazta meg:
„Az ambivalencia számára nem létezik klasszikus elbeszélői minta, egy történet csak addig viseli el az ambivalenciát, ameddig az a cselekmény alakulását nem zavarja.”
Szerintem ezt érdemes továbbgondolni. Egy újfajta narratívától elvárják, hogy az ismert kötőszókra vagy elbeszélési módokra ne támaszkodhasson. Nem arról van szó tehát, hogy a tényeket a történetek ellenében mérlegeljük, vagy hogy éppenséggel „abbahagyjuk” a történeteket. Történetek nélkül aligha működik az újságírás. Hanem arról van szó, hogy az újságírói történetben fenn kell tartani az el nem döntöttséget.
Ariane Tanner zürichi történész és szövegíró. Érdekkapcsolódásai: nincsenek.
„kontertext” címen egy külső szerzői csoport médiáról és politikáról ír. A médiában megjelenő cikkekre politikai, újságírói, tartalmi és nyelvi nézőpontból száll vitába. A csoport tagjai többek között: Bernhard Bonjour, Rudolf Bussmann (Redaktion, Koordination), Silvia Henke, Anna Joss, Mathias Knauer, Guy Krneta, Johanna Lier, Alfred Schlienger, Felix Schneider, Linda Stibler, Ariane Tanner, Rudolf Walther, Matthias Zehnder.
Fordította: Benkő Gitta
