Lehet-e valakinek morális tartása, akiben megbízol, miközben azt mondja magáról, hogy ő a legfelső hatalom, aki felett senki sem áll? Miért nem gondolnak arra az emberek, hogy ez a két fogalom nem igazán jár kéz a kézben? A háborús bűnösség vagy a szavahihetőség elvesztése a rosszabb? A Jó estét, Mr. Waldheim! osztrák dokumentumfilm magyarországi bemutatója kapcsán beszélgettünk Ruth Beckermann rendezővel és Dési András újságíróval, külpolitikai elemzővel.
Kurt Waldheim osztrák politikus a hetvenes években az ENSZ főtitkára,
később pedig Ausztria köztársasági elnöke volt.
Csakhogy tisztázatlan második világháborús szerepvállalása sok vitát kavart.
Ruth Beckermann rendező 1986-ban aktivistaként maga is próbálta megakadályozni
Kurt Waldheim államfővé választását, emellett kamerájával dokumentálta a politikai eseményeket.
Több, mint 30 év után újra elővette az archív tekercseket, és tévés anyagokkal kiegészítve mutatja be,
hogyan vezet meg egy országot annak megválasztott politikai vezetője.
Mi volt az az impulzus, ami miatt elővette a fiókból ezeket az archív felvételeit?
RB: Öt éve néztem újra a felvételeket néhány fiatallal, köztük volt a fiam is. Húsz év körüliek voltak mind. Teljesen izgatottak lettek, amikor megnéztük együtt, és sok izgalmas kérdést tettek fel. Referenciapontjuk Richard Nixon volt, egy másik politikus, aki nem mondott igazat. „Muszáj filmet csinálnod ebből!” – mondták. Lesokkolt, hogy miért érdekli őket.
Ha ma hallod az utcán az embereket antiszemita szlogeneket skandálni, jóval sokkolóbb, mint abban a politikai-történelmi helyzetben. Arra gondoltam, érdekes lehet tágabb képet mutatni arról, hogy mi is történt valójában akkor. Abban az időben aktivista voltam, benne a sűrűjében. Nem láttam a külföldi TV-közvetítéseket a témában. Innen jött az ötlet, hogy érdekes lenne nemzetközi kontextusba tenni a Waldheim-ügyet. Ausztriában mind a mai napig csak osztrák vonatkozásban beszélnek róla. Ha dokumentumfilmet forgatnak, csak osztrákokat interjúvolnak. Ez volt a célom a filmmel elsősorban, a tágabb kontextus.
DA: Azt gondolom, hogy a Waldheim-ügy fordulópont volt az osztrák történelemben. A tagadás végét jelentette Ausztriának a II. világháborúban betöltött szerepéről. Szembenéztek végre a múlttal.
RB: A németeknek muszáj volt szembenézni, de Ausztriának volt kibúvója, első számú áldozatként tekintettek magukra. Azt elfelejtették, hogy Hitler és Eichmann is osztrák volt. De működött, mert fontos határország volt Nyugat és Kelet között a hidegháborúban. Míg a németek magukra vállalták az összes csúnya dolgot a háborúból, az osztrákok vígan élték az életüket.
DA: És a film eltörli ezt az áldozatszerepet.
RB: Waldheim megválasztása után kezdődtek a viták. Ma már senki nem tekint úgy Ausztriára, mint a háború áldozatára. A történelemkönyvekben sem ez szerepel már.
DA: Az egész osztrák társadalom attitűdje radikálisan megváltozott a múltat illetően.
RB: A múltat illetően igen. Még a szélsőjobb is elfogadja hivatalosan, hogy a náci időszak rossz volt. Valójában viszont nagyon sok náci eszméjük van.
Nagyon sokan látták a filmet Ausztriában, fiatalok is, és a beszélgetések mindig a jelen, a szélsőjobb problematika körül zajlanak, ami Ausztriában, Olaszországban és Magyarországon is jelen van.
Waldheim fia, Gerhard, a végsőkig védte apját a washingtoni képviselőházi bizottság előtt.
RB: A fiú hitt az apjának; hogy mindaz, amit mondott neki, igaz volt. Annak ellenére, hogy akkorra már nagyon sok tényre fény derült, a végsőkig azonosult vele. Egy adott ponton a filmben szinte már sajnálod őt.
Washingtonban nagyon alázatos, de a következő jelenetben az osztrák TV-nek adott interjúban azt nyilatkozza, hogy az amerikaiak és a zsidók összefogtak az apja és az osztrákok ellen. Pont ugyanazt képviselte, mint az apja. Meg kell védeni a hazát, össze kell tartani az ellenséggel szemben. Ugyanaz történt, mint ami ma történik. A magyar miniszterelnök is azt hangoztatja, hogy Soros és társai ellenünk vannak, meg kell védenünk a hazánkat.
DA: Ez része a táncnak. Magyarországon pávatáncnak hívjuk. Mást mond Brüsszelnek és mást mond itthon, a támogatóknak, a rajongóknak.
Miért tartja fontosnak ezt a filmet a magyar médiahelyzetre való tekintettel?
DA: Nagyon jó kérdés. Érdekes látni a filmben, ahogy akkor az ORF-et, az osztrák közmédiát használták és egyben visszaéltek vele. És a hasonlóságot, ahogy ma Magyarországon a köztévének nevezett csatornákat használják a politikusok, és ahogy visszaélnek ezzel. A magyar média egyik alapvető problémája, hogy a politikai pártok túlságosan belefolytak a létükbe, a médiumok jelentős része a politikusoktól, a kormánytól és a kormányzati, állami céges hirdetésektől függenek. Ez lényegében a független sajtó, a szabad média végét jelenti, bár hál’ Istennek vannak az óceánban kisebb-nagyobb kormányfüggetlen szigetek.
Ezért is olyan fontos, hogy az RSF (Reporters sans frontieres, Riporterek határok nélkül) felkérte magyarországi tudósítónak.
DA: Igen, 2016 végén, a Népszabadság elleni gyilkos merénylet nyomán döntöttek úgy, hogy magyar tudósítói irodát nyitnak. Nagyon megtisztelő volt, hogy engem kértek fel magyarországi tudósítónak. 2019 februárjától szenior tanácsadóként segítem az RSF tevékenységét, a tudósítói feladatokat mások vették át.
A jazz zene film elején rögtön kontrasztot állít a téma komolyságának. Mi volt a koncepciója ezzel kapcsoltaltban?
RB: Azért választottam ezt a zenét, hogy már az elején nyilvánvalóvá tegyem, hogy mai szemszögből mutatok mindent, és az én szemszögemből. A saját felvételeimmel kezdek, a saját hangommal narrálva. Nagyon ellene vagyok annak a felfogásnak, hogy a dokumentumfilmek objektívek. Még a hírek sem objektívek. Valaki összeválogatja őket, fontosság szerint; arról nem igen hallasz, hogy hányan haltak meg mondjuk Indiában. Küzdenünk kell e valótlanság ellen. Emberekkel szembeni alapvető hazugság – elhitetni velük, hogy ami a TV-ben vagy a rádióban szól, az objektív. Mintha az Isten hangja volna.
A jazz zenével könnyed atmoszférát akartam teremteni, mert filmet készítettem, nem történelemkönyvet, emészthető formában – a dokumentumfilmek nyelvezetét használva, persze. A filmkészítés különbözik az újságírástól. Sok időbe és pénzbe kerül. Hosszabb élettartamúnak kell lennie – egészen addig, amíg az embereket érdekli.
A film magyar címét Lou Reed Good Evening Mr. Waldheim dala inspirálta. Ismeri a dalt?
RB: Lou Reed dala nagyszerű. De remélem, nem változtatták meg a feliratokat is. (nevet)
Az Alfred Hrdlicka képzőművész által készített ‘trójai faló’ létezik még? Látható valahol?
RB: Igen, emlékmű lett belőle. Annak idején egy republikánus klubba helyeztük el, az eseményeket követően; több évig dobozban állt. De most egy Ausztria száz évét bemutató kiállításon látható. Az után került elő újra, hogy bemutattuk a filmet Ausztriában. Újra híres! (nevet) Annak idején, amikor elkészült, mindenhová követte Waldheimet, még a Vatikánba is eljutott, az egyetlen hely Európában, ahová Waldheim meghívást kapott a megválasztása után.
DA: Úgy tudom, hogy Waldheim államfővé választása után titokban Budapesten is járt. Emlékiratait kiadták magyarul is Nehéz mesterség címen még 1979-ben. Kádár Jánossal és Aczél Györggyel találkozott, amikor itt járt. ’87-ben a Magyar Népköztársaság külügyminiszterét, Várkonyi Pétert, bécsi látogatásán megkérdezték, hogy Budapesten szívesen látják-e Waldheimet? „Természetesen, örömmel látjuk!” – volt a válasz. Magyarország, mint a szovjet befolyási övezet, a keleti blokk része, Waldheim mellett állt. Arról nem is szólva, hogy a szovjet és a jugoszláv állambiztonságnak vastag Waldheim-dossziéi voltak.
Lehet-e valakinek morális tartása, akiben megbízol, miközben azt mondja magáról, hogy ö a legfelső hatalom, aki felett senki sem áll? Miért nem gondolnak arra az emberek, hogy ez a két fogalom nem igazán jár kéz a kézben? Miért választották meg?
DA: Nem számított a háborús múltja. Az emberek számára elég volt az a tény, hogy egy évtizedig az ENSZ legmagasabb pozícióját töltötte be.
RB: A zsidó származású korábbi osztrák kancellár, a szociáldemokrata Bruno Kreisky volt a tanácsadója, nem lehetett gond a múlttal, feledésbe merült.
Jeruzsálemi útján Waldheim megtagadja a kipa viseletét egy megemlékezésen. Azt nyilatkozza, amikor megkérdezik, hogy miért, hogy a legnagyobb tisztelettel van irántuk. De mi annál tiszteletlenebb, mint figyelmen kívül hagyni egy nemzet kultúráját, szokásait?
RB: Biztos vagyok benne, hogy szándékosan tette. Kiismerhetetlen személyisége volt. A berlini közönségben volt egy hölgy, pszichoanalitikus, aki azt mondta, hogy ha feltette volna a kipát, rászakadt volna minden bűntudat. Ez egy lehetséges magyarázat. Ugyanakkor nagyon makacs, büszke és rugalmatlan ember is volt.
DA: Azzal, ha felteszi, elismerte volna a gyengeségét. Keménynek kellett mutatnia magát. És felsőbbrendűen is viselkedett.
Milyen hatással lesz a film a magyar közönségre?
DA: Több évszázadon átívelő az osztrákokkal közös történelmünk. Azt gondolom, hogy mi, magyarok tanulhatnánk belőle arról, hogyan kezeljük a múltat. Heves viták zajlanak a 20. századi történelmünket, a II. világháborúban betöltött szerepünket illetően. Ez a film nekünk is segíthet a történelmi múltunkkal való szembenézésben, és abban, hogy Magyarországot se kezeljük csupán a nácik egyik áldozataként.
***
A filmet március 7-től vetítik a mozik az ELF Pictures forgalmazásában.
