+ Interjú

A “Nem vagy elég fontos Magyarországon”-érzésbe bele lehet rokkanni

A 15 éves Tünet Együttes három alapító tagja, Szabó Réka, Szász Dániel és Gőz István, a reality a pincében performansz előadásukban egy kollektív kiégési szindróma tüneteit tárják fel…

fotó: dusa gábor

A 15 éves Tünet Együttes három alapító tagja, Szabó Réka, Szász Dániel és Gőz István, A tünetegyüttes című – reality a pincében – performansz előadásukban egy kollektív kiégési szindróma tüneteit tárják fel a társulattól ismert öniróniával és humorral. Hogyan érdemes folytatni a munkát, amikor a csapat tünetegyüttese az ország tünetegyüttese is egyben? Szabó Rékával és Szász Dániellel beszélgettünk.

Miért van a pincében a reality?

Szabó Réka: Tudom, hogy a Trafó erre háklis, hogy pince – joggal, mert Trafóklub a neve –, de nekünk most kapóra jött, hogy lementünk az alagsorba. Szimbolikus.

Miért kellett lemenni az alagsorba?

Szász Dániel: Olyan érzést fogalmazunk meg, ami valamiféle kilátástalanságot, de mindenképp útkeresést sugall. Mintha visszaszorulnánk a föld alá.

SZR: Gyakorlati oka is van. Korábban más volt a terv: egy, a Nemzeti Táncszínházba készülő, nagyszínpadi produkcióról volt szó. Tavaly május-június környékén éreztem, hogy ezt nem tudom megcsinálni, vagy inkább nem akarom. Nem tudok illedelmesen tovább menni, mintha minden rendben volna. Nem készült el a Nemzeti Táncszínház, méltatlanul kevés pénzből kellett volna elkészíteni egy nagyszabású kísérleti produkciót. Úgy éreztem, nincs ahhoz energiám, hogy ilyen küzdelembe belemenjek. Ezeket a problémákat pedig, a napi élet küzdelmeit folyamatosan hurcoljuk a nyakunkban. Közben olyan szintet – színvonalat és előadásszámot – akarunk fenntartani ma, marginális helyzetben és feleannyi pénzből, mint amit tíz évvel ezelőtt tudunk csinálni. Ez nonszensz, csak belebetegedni lehet. Szóval elfáradtunk abban, ami körülvesz minket. Ez az egész társulatra igaz, de rám főként.

A Tünet Együttes 15 éves története elég pontosan leképezi az országban zajló folyamatokat. A felívelő szakaszunk, amikor egyre sikeresebbek, ismertebbek lettünk, egybeesett a kortárs, független terület térnyerésével az országban. Egyre stabilabb helye volt a szakmában, erősödő megbecsüléssel. A második szakasz egybeesett azzal a hanyatlással, ami a területet is érintette, miközben nyilván volt benne művészi elfáradás és belső útkeresés is. Nem arról akarunk nyavalyogni, hogy milyen kevés pénzből próbálunk színvonalas művészetet csinálni, hanem ennél tágabb, általánosabb felvetések érdekelnek. Az, hogy az értékrend hogyan változik a magyar társadalomban, hogyan becsüljük meg egymást, mennyire vagyunk szolidárisak, hova tűnnek azok az értékek, amiben hittünk, és amikért síkra szálltunk. És mit tudunk tenni mi, itt Magyarországon, akik hasonlóképpen gondolkodunk. Elemezzük a jelent, emellett a lehetséges jövő kérdése foglalkoztat bennünket. Az új bemutató sokkal inkább happening, performansz lesz, mint klasszikus értelemben vett előadás. Leginkább performatív akciók sorozata.

Interaktív az előadás?

SZR: Olyan, mintha vendégségbe jönne hozzánk a közönség, beengedjük őket a mindennapjainkba, a múltunkba, a társulat élettörténetébe. Részben fikciós helyzetből indul, mintha a Tünet Együttesről készülne dokumentumfilm, és annak a részletei mentén dolgozzuk fel a múltunkat, és osztjuk meg a nézőkkel: közös élményfelidézése a Tünet életeseményeinek és tágabb kultúrpolitikai, társadalmi eseményeknek. Van benne kultúrpolitikai környezetet bemutató szál is, Valcz Péter személyében. A performansz végeztével felajánljuk a közönségnek, hogy maradjanak velünk beszélgetni.

Mi lesz a kiút ebből a helyzetből, amiben olyan sokan toporognak most? A TAO megvonás miatt többek közt?

SZD: Az előadás erre az érzésre is reflektál. Mi lehet a kiút, mik a lehetőségek? Hagyni az egészet a francba, megszűnni? Beletörődni az elhalásba, elsorvadásba, abba, hogy a jelenlegi kormány nem támogatja a függetlenek területét, nincs fejlődés, növekedés. Magyarországon kezd megszűnni a társulati lét, a fiatalok nem ebben gondolkodnak, sokkal inkább projektekben. Az is kérdés, hogy a társulati lét avítt forma lett? Mi lehet az alternatíva? A jelen helyzet minden esetre tarthatatlan.

SZR: A visszavont TAO-kérdésben mindig hangsúlyozom, hogy nem tudok állást foglalni se mellette, sem ellene, mert szerintem a kortárs területnek nagyon rosszat tett a TAO. A befogadó helyek a TAO bevezetés után sokkal kevesebb kockázatot vállaltak, és nem feltétlenül művészi értékek mellett tették le a voksukat, csak a teltház lett érdekes. Ez nagyon sok kárt okozott. De nem is ez a legnagyobb probléma a TAO megvonásával, hanem az, hogy, visszamenőleges hatállyal szüntették meg. A Jurányival például olyan a megállapodásunk, hogy a 2018-as előadásaink után járó TAO 50 százalékát megkapjuk. Most már nem fogjuk, pedig ezzel a bevétellel számoltunk, belekalkuláltuk a költségvetésbe. Így már mínuszban vagyunk. És most, 2019 februárjában még nem tudjuk, mi lesz helyette, milyen rendszerben gondolkodjunk. Ez a legnagyobb probléma: a tervezhetetlenség. Ebbe a folyamatos „nem vagy elég fontos” érzésbe bele lehet rokkanni. És a TAO csak egy tényező a sokból.

Szabó Réka, fotó: Mészáros Csaba

A társulati lét kontra projekttel kapcsolatban pedig azt gondolom, hogy a társulati lét, legalábbis nekünk, egyfajta gondolkodás arról, hogy milyen fajta művészetet képviselünk. Hogy hogyan építkezünk mint alkotók. Ez másfajta gondolkodás. Művészi és emberi szinten is máshogy kötődsz valakihez, akivel rendszeresen dolgozol együtt, amikor nem csak az előadás a végcél, hanem építkező alkotói folyamat és szemlélet kialakítása. A projektszemléletben felcsippentesz valamit, ami durran egy nagyot, aztán vége, szétpukkan. És vagy jön egy újabb vagy nem. A magam részéről szomorúnak tartom, hogy a fiatalok meg sem próbálnak beilleszkedni ebbe a rendszerbe, mert lehetetlen. Nincs tér, és annyi adminisztrációval és bürokratikus ügyintézéssel jár az egész, hogy bele se fognak. Alternatívákat keresnek.

Mint, mondjuk, a lakásszínház.

SZD: Igen, de a lakásszínház, szobaszínház a kommunizmusban volt az avantgárd terepe. Mintha ugyanaz a folyamat zajlana. Mi, akik már 15 éve nem ebben dolgozunk, nem biztos, hogy vissza akarunk menni ide, ebbe a földalatti valamibe, hogy a munkánk, amit felépítettünk, leépüljön. Az avantgárdnak lehet, hogy ez az igazi terepe. Amikor a punk alakult, azt mondták, hogy az a legjobb, ami a rockzenével történhetett, mert végre visszalökte oda, ahova való. (nevet)

SZR: Muszáj összekapaszkodni azokkal, akikkel hasonlóan gondolkodunk és hasonló értékeket képviselünk. Csak nagyon sokfélék vagyunk, és nem feltétlenül lépünk mindig egyszerre. Fontos lenne felismerni mégis, hogy a nagy közös nevezőt meg kell találnunk, messzebbről kell ránéznünk arra, hogy mi a fontos, és ki kell állnunk mellette.

Van elég párbeszéd, kommunikáció a társulatok között? Akár például itt a Jurányiban? (Az interjú a Tünet irodájában készült, ami a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban található – a szerk.)

SZD: Nincs. És nincs a területnek átfogó fesztiválja, ami régen például az Alternatív Színházi Szemle volt. A létező fesztiválok valamire fókuszálnak, kisebb szeleteket mutatnak be a területből. Alig tudunk egymásról, nem nézzük egymást. Ritkán találkozom szakmai közönséggel. A fesztiválokon viszont valahogy fellazultak az ellentétek, ott megnéztük egymás produkcióit. Régen a Szigeten a színházi sátor is majdnem olyan volt, mint egy fesztivál. De változott a világ, és a Sziget is ráment inkább a zenére, látványra, a könnyen befogadhatóra.

SZR: Régen a Veszprémi Táncfesztivál úgy nézett ki, hogy egy hétre leköltözött a teljes táncszakma. Lehet vitatkozni a válogatás módjáról, szempontjairól, de ezzel együtt, most lehet látni csak, hogy mekkora érték volt, hogy ott laktunk együtt egy hétig.  Olyan volt, mint egy csapatépítő. Idővel ez a fesztivál is marginalizálódott, kiszorult a Petőfi Színházból, Veszprém kőszínházából. A 2010-es igazgatóváltás óta a fesztivál nincs felvállalva.

SZD: A Bánkitón van most egy színházi vonal, de az csak háromnapos.

SZR: És technikailag igényesebb produkciót ott nem nagyon lehet megvalósítani. Atomjaira hullott a terület érdekképviselete. A FESZ (Független Előadóművészeti Szövetség) létezik, de a fiatalokat nem tudja megszólítani a tánc területéről. Amikor két évig Schilling vitte, soha annyira nem volt egyben a terület. Abba kellene valami újfajta, konstruktív energiát fektetni, hogy a saját érdekeinket tudjuk képviselni.

Fotó: Mezei Ildi

Most a bemutatóra készülve, a munkafolyamat alatt rengeteg emberrel találkoztunk és ez nagyon jó volt. Amikor belefogtunk abba, hogy a saját múltunkat, a múltunkon keresztül pedig a jelenünket értelmezzük, elemezzük, meghívtunk olyanokat, akik végigkövették a munkánkat: például Fuchs Líviát, Nánay Istvánt. De hívtunk fiatalokat is, hogy ők hogy látnak minket, milyen helyzetben vannak, miben gondolkodnak. Valcz Péter rengeteg emberrel találkozott az elmúlt hetekben, hogy a kultúrpolitikai vonalat felfűzze.

Hívtok döntéshozókat az előadásra?

SZR: Évek óta rendszeresen hívunk mindenkit az NKA tánckuratóriumából is, de nem szoktak eljönni, az elmúlt egy-két évben biztosan nem jöttek.

Reméltek a felvetésetektől valami változást?

SZD: Nem remélem, de nagyon jó lenne. (nevet) Jó lenne, ha ez fontos előadássá válna, elindítana egy folyamatot. De pesszimista vagyok a minket körülvevő közöny és fásultság miatt. Mélyen belül azért mégis reménykedem, különben nem csinálnánk.

A “Nem vagy elég fontos Magyarországon”-érzésbe bele lehet rokkanni
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top