+ Film

A Berlinale két karaktere: az erős nő és a bántalmazott fiú

Temblores

A Berlinale első hétvégéje után továbbra is úgy tűnik, hogy a nők és a genderkérdés a  fesztivál legfontosabb témája: szinte nincs olyan sajtótájékoztató, amelyen ne hangzana el az, hogy „erős női karakter”. A fesztivál vasárnap este közzétett sajtóközleménye szerint az igazgató, Dieter Kosslick a hétvégén aláírt egy 5050×2020 című vállalást, melyben kijelenti, hogy a Berlinale 2020-ig megvalósítja a nemek közti egyenlőséget.

A női filmek sorába illeszkedett a versenyen kívül vetített izraeli kémtörténet, a The Operative, amelyben egy Moszad-ügynöknő Iránban teljesít küldetést. A Diane Kruger által lenyűgöző hitelességgel alakított nőnek olyan váratlan akadályokkal kell megküzdenie, mint például egy nem kívánt terhesség, amelyet a megfigyelt iráni üzletember okoz. A férfias üzleti világban helytálló nőkről szól az osztrák rendezőnő, Marie Kreutzer erős és felkavaró pszichológiai drámája, a Der Boden unter den Füssen, és egy lélegzetelállítóan szép török tájon játszódó hegyi falu nőinek torokszorítóan reménytelen sorsa bontakozik ki a Kiz Kardesler (A három nővér története) című lassú sodrású, lebilincselő filmben.

A női kérdéseken kívül azonban van egy másik téma is, amely több filmben felbukkant: a keresztény egyház szerepe korunkban. Az elmúlt napokban két nagyon eltérő egyházi jelenlétet ismerhettünk meg a világ két különböző pontjáról érkező filmből.

Grace a Dieu (Isten kegyelméből)

Az első Francois Ozon filmjének, a Grâce à Dieu-nek (Isten kegyelméből) udvariasan passzív egyháza. A rájuk bízott gyerekeket molesztáló katolikus papokról több film is készült az elmúlt években, leghíresebb talán a 2015-ös, két Oscarral díjazott The Spotlight – Egy nyomozás részletei vagy éppen az ugyanabban az évben berlini Ezüst Medvét nyert El Club. Ozon monumentális képsorokkal kezdődő filmje igaz történet alapján, az egykori bántalmazottak szemszögéből mutatja meg, hogyan törhet fel egy emberből hosszú évtizedek után is az igazság kimondatásának, a bűn méltó elismertetésének igénye. A történet triptichonszerűen épül fel: három egykori áldozat életét és motivációit ismerhetjük meg, illetve azt a folyamatot, amelynek során a bűntudattól és szégyenérzettől vezérelt rejtőzködéstől eljutnak az igazság keresésének mindent elsöprő vágyáig.

Grace a Dieu (Isten kegyelméből)

Egyikük sikeres, jómódú, ötgyerekes családapa, aki továbbra is gyakorló katolikus; másikuk ateista értelmiségi; a harmadik férfi pedig a lehetőségeit elszalasztó, megtört, sikertelen ember, akinek a gyerekként elszenvedett trauma kettétörte az életét. A lyoni püspökség által képviselt katolikus egyház első pillantásra rendkívül szimpatikusan reagál: támogató, megértő, kooperatív, udvarias – komolyan veszi a megszólalásokat, figyelmes levelekben válaszol a megkeresésekre, mediátort küld az áldozatokhoz, és az elkövetővel való szembesítést is megszervezi. Hamarosan kiderül azonban, hogy mindez csak formalitás: 2019-ben Európában így comme il faut cselekedni, érdemi lépések azonban nem történnek. A döntésért felelős püspök sokáig úgy érzi, a pedofil pap áthelyezésével megoldotta a problémát – ha a pap nem kért bocsánatot a személyes találkozón, az csakis azért lehetett, mert elfelejtette, és különben is, mindenki jól van, nem is kellene annyit foglalkozni ezzel a szomorú témával. Az egykor kisfiúk tucatjait – talán százait – molesztáló pap ma már idős idős, megtört ember, menjen mindenki haza, és élje tovább az életét. Ezzel az idősebb generáció – az abuzált gyerekek mára idős szülei – közül is sokan egyetértenek: minek felkavarni a múltat, hiszen olyan rég volt már mindez. Az egykori áldozatok által alakított szövetség nem így gondolja: elérik, hogy az egyházi bíróság mellett az elévülés ellenére az állami törvényszék is foglalkozzon az üggyel.

Grace a Dieu (Isten kegyelméből)

Ozon filmjének bemutatóját Franciaországban február 20-ra tervezik. Különféle szervezetek nagy erőkkel törekedtek a premier megakadályozására, hiszen márciusban várható a bíróság döntése a filmben bemutatott eset kapcsán. Érvelésük szerint Ozon alkotása érzelmi alapon befolyásolja a közvéleményt egy büntetőjogi kérdésben. A bemutatót azonban megtartják, és az ítélet március 9-én várható.

Nagyon más egyházat mutat be a napjaink Dél-Amerikájában játszódó Temblores, mint a francia Grâce à Dieu. Utóbbiban akkor érzik jól magukat a vallás képviselői, ha nyugalomban visszavonulhatnak palotáikba a jó vörösboraikhoz és műkincseikhez, és pár okosan megfogalmazott, udvarias közhellyel nyugtathatják meg híveiket. A guatemalai első filmes rendező, Jayro Bustamante egyháza azonban agresszív, ítélkező, mindentudó és a legprivátabb zugba is elérő erőt képvisel.

„Ne a humanizmust válaszd!”

– tanácsolja anyja a melegségét nyíltan felvállaló fiának a Panorama szekció egyik legerősebb filmjének egyik kulcsjelenetében:

„Istent válaszd!”

A keresztény, művelt, nagypolgári családból származó, jóképű Pablónak mindene megvan: szép feleség, gyönyörű gyerekek, sikeres karrier – csak éppen mélyen boldogtalan. A bohém Franciscóval való találkozása döbbenti rá, hogy eddig miért nem volt képes a boldogságra. Coming outja után családja először megértőnek és szeretettelinek mutatkozik, felesége is kész a megbocsátásra, amikor azonban kiderül, hogy Pablo nem kíván visszatérni régi életéhez, a környezetében mindenkiből előbújik a gyűlölködő agresszió. Gyerekeitől eltiltják, munkájából elbocsátják, és eddig támogatónak bizonyuló szülei is elfordulnak tőle. A közösség életében nagyon erősen jelen levő egyház képviselői is rögtön állást foglalnak: a lelkész bölcsen papol, karizmatikus, celebritásként körülrajongott felesége pedig amatőr, ám annál magabiztosabb tanácsokat osztogat minden családtagnak. A lelkészné egyszerre önjelölt pszichológus, megkérdőjelezhetetlen autoritás, majd egy melegeket átnevelő program kegyetlen vezetőjévé is válik. Egy hátborzongató pillanatban csinos koktélruhában, elegáns kontyot viselve sétálgat a megalázott, lemeztelenített férfiak között, majd férjével együtt injekciót ad a heréjükbe.

Temblores

A film különlegesen szépen fényképezett jelenetei visszaadják azt a fojtogató, lappangó szorongást, amelybe a konformtól eltérő embereket kényszerítik ebben a kultúrában: ahogy a humanizmust sem tanácsos választani, úgy a világosság is kiszorul innen. Szinte egyszer sem látunk természetes fényt, mindenütt csak sötét drapériákon át, lefojtva szűrődik be a nyomasztó belső terekbe. A címben megjelenő, a várost időről időre megrázó kisebb földrengés is szimbolizálja ezt a tehetetlen elfojtást: valami mozgolódik oldalent, de egyelőre nem törhet elő – mert ha engedjük, hogy felszínre kerüljön, az végtelen és visszafordíthatatlan pusztítást eredményezne. Ha valaki, aki itt nem felel meg az elvárt értékeknek, a boldogságot választja, akkor minden mást elveszít.

Deák Zsuzsanna

A Berlinale két karaktere: az erős nő és a bántalmazott fiú
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top