„Az Együtt egyedül a meztelenség esszenciájának művészi manifesztuma.”
(Xiaoxiong Zhang)
A Tajvanban bemutatott, az Edinburgh Festival Fringe-en 26 alkalommal, teltházzal játszott duót, Vakulya Zoltán és Chen Wei Lee (TW) Együtt egyedül című táncelőadását – közelgő amerikai turnéjuk előtt – a magyar közönség és táncszakma is megnézheti végre a harmadik trafós NEXT fesztiválon. Vakulya Zoltán táncost láthattuk már a Hodworks Sunday című előadásában, de ez az első bemutatkozása Magyarországon koreográfus-alkotóként. Együtt egyedül csupán egy este a Trafóban.
A tájpeji nemzeti színházban volt a bemutató 2016-ban. Miért pont ott?
Már előtte, Európában születgetett a darab, Belgiumban, Svédországban, de végül Tájpejben volt a bemutató, három esten át, hasonló színpadon, mint a Trafóé.
Hogy fogadta a kinti közönség?
Hát az izgi volt, mert a meztelenség ott neccesebb téma, de a meztelenségtől függetlenül nagyon jó volt a fogadtatása.
Tabu?
Tabu. Nagyon tabu. Egy erős közeg elítéli, de mi hál’Istennek kedves, pozitív közönséggel találkoztunk ott. A kampányolás időszakában – nagy port kavartak a bemutató kapcsán – volt egy-két kemény megszólalás, hogy ilyet nem lehet bemutatni, szégyen a nemzeti színházra, be kellene őket perelni, megint a nyugati férfi viszi el az ázsiai nőt, szex megy a színpadon satöbbi, satöbbi.
Kritikusok vagy hétköznapi emberek mondták ezt?
A kritikusok nem így fogadták, ez a hétköznapi emberek véleménye. Az előadás után viszont volt egy óriási fordulat. Az egyik legszebb emlékem az, hogy egy idős néni, aki megnézte az előadást, sírva mondta, hogy meg tudja számolni a két kezén, hányszor látott meztelen férfitestet. A férjével is úgy érintkezett, hogy a lámpa le volt kapcsolva. A gyerekszüléskor volt még meztelen test élménye, más nem. Szinte semmi kapcsolata nem volt meztelen testtel, akkor jött rá, hogy a testiség lehet akár ilyen szép, finom is, és ez érzelmileg mélyre és messzire vitte őt. Másoktól is azt kaptuk vissza az előadás után, korosztálytól, szakmától függetlenül, hogy de jó, hogy nem volt rajtunk ruha.
Volt olyan ország, ahol nem tudtátok így előadni?
Volt egy izraeli felkérésünk, az Inbal Theater színház részéről. Az igazgató szerette a darabot, és tudta, hogy rizikót vállal azzal, ha bemutatja, de arra nem számított, ami történt. Úgy egy héttel az előadás előtt szólt neki a board – részben állami, részben magántőke képviselők –, hogy visszavonják a magántőke támogatást, ha ezt a darabot bemutatja a színház. A darabban a meztelenség puha, lágyak vagyunk egymással, egyáltalán nem szexuális, ezért volt érthetetlen számomra, hogy mi lehet a problémájuk ezzel. De hát más kultúra, más szokások. A vége az lett, némi tanakodás után, hogy testszínű alsóneműben táncoltunk.
Van egy kínai meghívás, ahol a szervezők még mindig gondolkodnak, hogy hogyan tudják bevállalni, mert még testszínű fehérneműben sem merik. Ott legalább nadrág kellene, és érezhető melltakarás. Has kint lehet, vagy rövidnadrág esetleg, de más nem. És azóta is áll a dolog, hogy mi lesz.
Bevállaljátok így is?
Ez attól függ, hogy találunk-e olyan ruhát, ami nem csorbítja a darabot. Mindenképp csorbul, egy térvédőtől is csorbulna, de talán vannak olyan megoldások, amivel fel lehet erősíteni valamit, ami addig nem volt ott, és az balanszba hozná a darab értékét.
Ez az első magyarországi bemutatkozásod alkotóként.
Két darabban táncoltam eddig Magyarországon: az egyik a Hodworks Sunday, a másik Kendell Geers Ellenállás rituálé című darabja, az OFF-Biennále Budapesten.
A Sunday és a készülő Hód Adrienn darabon kívül táncolsz most más darabban, külföldön?
Sok darab turnézik a külföldi előadásokból, amikben benne vagyok. Több KAAI Theatre-es rezidens koreográfussal dolgoztam, dolgozom ilyen vagy olyan felállásban: Benjamin Vandewalle, Radouan Mriziga, Vera Tussing. Mindegyiküknek van olyan darabja, ami még mindig turnézik. Ezen kívül volt egy hosszú kollaborációm Albert Quesadaval, akivel még a kezdetekkor táncoltam, majd elkezdtünk együtt darabokat alkotni. Akkor készült egy duett, ami még szintén fut.
Ezen kívül dolgozom a Shih Chien egyetemmel Tájpejben, az újmédia tanszékkel. Annyira jól sikerült az első találkozás, hogy folytatjuk, évente egy alkalommal. Minden évben lesz egy hasonló kurzus. Ott is született egy-két olyan alkotás, amit próbálunk nagyobban, hosszabban elkészíteni.
Mesélj erről egy kicsit, hogy kerül a kortárs tánc az újmédia tanszékre? Magyarországon ezt egyelőre nem tudom elképzelni, sajnos.
Van az egyetemen egy nagyon nyitott professzor, Bocheng Shen, aki festőművész feleségével arra jutott, hogy kellene a diákoknak az egyetemen valami frissesség, hogy új irányokba kezdjenek el gondolkodni, és innen jött a gondolat, hogy legyen ez a kortárs tánc, ami friss és élő dolog. Sung Pin nevű producerem ajánlott a programba. Össze kellett állítanom egy koncepciót. Két hónappal a program előtt kaptak egy briefet, egy gondolatfolyamot az It’s time című, az időről szóló darabomból, ami egy zeneszerzővel és három táncossal született. Az volt a feladat, hogy gondolkodjanak el az időn, az idő múlásán, az idő változásán, statikusságán, és hozzanak pár ötletet újmédia szemmel.
Két hétig dolgoztam együtt egy válogatott csoporttal, aminek egy bemutatóval kellett végződnie. Nagyon sokan jelentkeztek, 26 fő. Hét csoportra osztottam őket. Minden csoport hozott valamit, voltak közte statikus megoldások, konkrét gépötlet, volt tapasztalati tér, vagy olyan ötlet, ahol a konkrét táncot machinálták mapinggel. Az volt a cél, hogy a tánc és a technológia jobban integrálódjon. Ebből született hét kis darab. Új utakat nyitott, nekem is, előtte rühelltem a technológiát a színpadon, távol tartottam magam tőle. Most meg úgy érzem, hogy szeretnék kezdeni valamit, izgalmas és nagy kihívás. Stelarc az elő példám, aki azon dolgozik, hogy a mozgás, a mozgó test és a technológia hogyan tud integrálódni.
Mit mondanál még az Együtt egyedülről?
Puha és finom darab. Koreográfiailag nagyon egyszerű, de ez teremti meg azt a puhaságot, amivel mi dolgozunk egymás felé Wei-jel. Ez sokszor hozna ki belőlem valami pluszt, még többet akarást. Viszont az egész arról szól, hogy hogyan tudunk egy lapra kerülni, mert egyébként nagyon nem tudtunk. Wei teljesen más darabot képzelt el, mint én. A frissen jött Batshevas tapasztalatával nem tudtam mit kezdeni. Nem tudok mit kezdeni azzal a tánccal, nem tudok hozzá kapcsolódni, bármennyire fantasztikus a mozgásuk és a koreográfiájuk. Én meg akkoriban jöttem ki egy egyéves sziámi ikrek kutatásból, nagyon égett még bennem, és ahhoz nyúltam volna. Mindketten akartunk valamit, de messziről indítottunk, és az volt az érzésem, hogy olyan közel kell kerülnünk egymáshoz, amennyire csak lehet ahhoz, hogy az empátia, az egymás megértése elkezdjen élni.
Más úgy darabot készíteni, hogy valaki az életedben is a társad.
Nagyon nagy különbség, igen. Ezt nap mint nap kezelnünk kell. Nekem szükségem van a távolságra, hogy utána közel tudjak kerülni, neki meg nagyon kell a közelség, hogy a közelben tudjon maradni. És ezt állandóan korrigálni kell, hiszen az évnek a kisebb részét töltjük együtt.
Ez férfi-női ellentmondás, vagy inkább kulturális?
Egyik sem. Inkább személyiség. Van egy olyan elképzelés, hogy az ázsiai nő hűen botorkál a férfi mögött, és bármi lesz, az jó lesz, és a férfi a világ központja. Ez nálunk nincs így! (nevet) Látok olyan férfit, akinek folyton ott kell lennie a nő mellett, hogy jól működjön a kapcsolat, és látok olyan nőt, akinek nagyon kell a távolság, hogy utána közel tudjon kerülni.
