Mitől család egy család? Mitől anya egy anya? Mitől lopás egy lopás? Lehet-e egy gyereket elvenni a szüleitől? Melyik nagyobb bűn, otthagyni egy gyereket az igazi szüleinél, akik bántalmazzák, vagy elvenni őt, és szeretni, oltalmazni? Ezeket a kérdéseket járja körbe csodálatos érzékenységgel és karakterábrázolással a Bolti tolvajok című japán film.
Egy japán lakótelep kellős közepén áll egy kis vityilló. Itt él együtt három generáció: egy nagymama, egy már nem annyira fiatal pár, egy fiatal lány meg egy kisfiú. Szűkösen, építkezési munkából, bolti lopásokból, nagymama nyugdíjból tartják el magukat. Mindenkinek megvan a szerepe ebben a kis közösségben. Dolguk végeztével este a vacsoránál találkoznak. Fesztelenek, élcelődnek egymással, a nagyit lerondabanyázzák, de figyelnek egymásra. Szeretettel.
A film nyitó jelenetében talán még csóváljuk a fejünket, hogy hogyan lehet egy gyerekkel lopni menni? Nincs jól ez, gondoljuk, de a film végére elpárolog ez a morális dilemma belőlünk. Egyrészt, mert megértjük a működésüket, másrészt, mert ők maguk fejlődik túl ezt az állapotot.
Senki nem ott van, ahol lennie kellene, és mégis. Fokozatosan derül fény arra, hogy valójában ki kicsoda, és hogy a legkevésbé jellemző kapocs ebben az összeverődött családban a vér szerinti kapcsolat.
Minden karaktert megszeretünk a filmben, de talán leginkább a titokban szerencsejátékozni járó nagymamát, akinek a nyugdíja sokat jelent a társaságnak. Nagymama mindenki rezzenését megérzi. Megérzi, hogy milyen napja volt a lányoknak. Ha hidegebb a lábuk, azért, ha meleg mosollyal jönnek haza, azért. Ő az első, aki igazából befogadja azt az ötéves kislányt, akit az egyik bolti lopásból hazatérő apa és fiú magukkal hoznak egy lakótelepi teraszról.
Aztán ott van a gimnazistának öltöző, kenyerét a peepshowban kereső lány, ami szintén teljesen normális ebben a családban. Ott van a feleség, aki egyik napról a másikra a magáénak érzi a jövevény kislányt, és mindent megtesz azért, hogy ne kelljen visszaadni az igazi szülőknek, akik nem mellesleg bántalmazták őt. Mindenki ápolja az új családjában, a nagymama a sebeit, az anyuka a kis sebzett lelkét. Megtanítják szeretni, és megmutatják, hogy milyen szeretve lenni.
A kis báty először rossz néven veszi a kislány érkezését, féltékeny, útban van neki, de az apa a legtermészetesebb egyszerűséggel rávezeti őt arra, hogy elfogadja kishúgának. Innentől kezdve elválaszthatatlanok egymástól.
De történik valami, ami elgondolkodtatja a kisfiút, ráébred a saját felelősségére, a kárra, amit másoknak okozhat a kis tolvajlásaival. Ez elindít egy lavinát, és fény derül szereplőink nem is olyan súlytalan titkára.
Borul az idill, kicsit dühösek vagyunk, kicsit sírunk, kicsit méltatlankodunk. De aztán mégis minden a helyére kerül. A lelkekben legalábbis. Mert a szeretet lenyomata, ami összetartotta őket, mindegyikük lelkében ott marad, örökre.
