Ne legyünk papírhulladék!
Immár számomra vitathatatlan tény, amit eddig csupán sejtettem, miszerint az 1965-ben született Elisabetta Gnone olasz írónő gyermekkorában megbotlott a szőnyeg sarkában. Esetleg valamely szertehagyott játékban, vagy egyszerűen csak a kibomlott cipőfűzőjében – ez mellékes. A lényeg, hogy megbotlott, beleesett a nagy, ódon állótükörbe, át is bucskázott rajta, és egyenesen Tükör országba, azon belül is a nyúl üregének legmélyére érkezett, ahonnan azóta is küldözgeti feljegyzéseit mindarról, amit ott tapasztal.
Más logikus magyarázatot ugyanis Gnone kápráztatóan színes, olykor lélegzetelállítóan szürreális, sőt, abszurd, ám egyben érzékeny, kifinomult, légies fantáziájára nem találok. Ahhoz, hogy valaki ilyen megejtően bájos (nem szeretem ezt a szót, túl ragacsos, de most jó értelemben használom), kedves, emberi figurákat és varázslatos környezetet, hátteret, világot alkosson, mindenképp OTT kell lennie.
Egyszerűbben: Gnone mesevilágait nem lehet kitalálni – azokról csak közvetlen tapasztalat útján lehet írni.
A világhírű W.I.T.C.H. és Fairy Oak sorozatok szerzője most új regényfolyammal, új szereplőkkel örvendezteti meg gyermek és felnőtt olvasóit. Különös történet ez, mind szerkezetében, mind mondanivalójában. Olga Papel, a piciny és idilli Balico grófság csodás Toscan környezetben megbúvó Balico nevű falujában él – és mesél. A vékonyka, törékeny kislány történeteit, melyekről azt állítja, mind igazak (ahogy Gnone előszava is így kezdődik: „Ez egy igaz történet!”) nem csupán a barátai, de az egész faluközösség szívesen hallgatja, kivéve tán a saját nagymamáját, aki oly mértékben retteg a pletykától, és attól, hogy az unokája „kilóg a sorból”, hogy képes volna Olga száját mindörökre befogni.
Szerencsére ez nem sikerül neki, tehát a kislány mesél, mesél és mesél. A regény két szálon fut: egyrészt megismerjük Balico lakosait, Olga barátait és kevéske ellenségét, másrészt a kislány által mondott mese is kibomlik. Mese a mesében, mely egy papírlányról szól, akit – láss csudát! – szintén Olgának hívnak. Papír Olga azonban – nem úgy, mint az őt mesélő Papel Olga – rosszul érzi magát a saját papírbőrében. Ő inkább hús-vér kislány szeretne lenni, épp ezért egy nap útra kel, hogy felkeresse a messzi, tengerparti városban élő Ausolia varázslónőt, akit teljes „varázsplasztikára” szeretne kérni.
Mondom: a regény két térben, két világban, és két alapállással játszódik: van egy Olgánk, aki elfogadja, hogy ő fura, és boldogan „használja” azt, míg a másik szeretné teljesen kicseréltetni önmagát. A két mese közül egyik sem unalmasabb, szürkébb a másiknál. A „valóságban” létező Balico falva lakói oly színes, elragadó, érdekes, mulatságos karakterek, hogy olvasás közben sokszor inkább rájuk lettem volna kíváncsi, és nem a papírlány kalandjaira. Gnone nagyon mély szeretettel rajzolja meg a helyi fodrásznőt, a magányos csillagászt, a gyerekeket, a „rikácsoló öregasszonyt”, a papot, a nagymamát, és mind a többieket. A falu lakosságát erősen megosztja a közöttük élő Olga Papel ténykedése. Van, aki harciasan tiltakozik az ellen, hogy a kislány történetei valós eseményeket mondanak el, mások viszont tudományos bizonyítékokat próbálnak gyűjteni amellett, hogy igenis minden úgy történt, miként azt Olga mondja.
A fonott kalácsként egymásba tekeredő két történet másik szála, a Papírlány kalandos utazása épp oly izgalmas, érdekes és színes, mint a „valóság”. A végén még ama bizonyos nyúllal is találkozhatunk, kinek üregéből – ezt állítom! – az írónő átküldi hozzánk varázsos történeteit, hogy azután itt komoly kiadók könyveket nyomtassanak belőlük.
A Különös utazás (Olga, a papírlány) című regény azonban nem csak az érzékeny lelkű, értelmes gyermekekhez szól. Gnone képes úgy írni, hogy története a felnőtteket is megnevettesse, elgondolkodtassa, megríkassa, szórakoztassa. Olyan regény ez, mint egy ogre… vagyis, mint a hagyma… vagy inkább, mint a torta…
Szóval, hogy RÉ-TE-GES, na!
Van a csillámló, csodás mese – majd megérezzük alatta a mondanivalót, ami mellbevágóan egyszerű, ám annál igazabb: MÁSnak lenni, akár papírból, akár húsból-vérből van az ember, nagyon nehéz, ám ha tudunk élni a másságunkkal, csodákat teremthetünk.
Elisabetta Gnone ezt tette – kicsik és nagyok, tessék őt olvasni!
