a versengés paradoxonjai
+ Ökológia

Apait-anyait beleadva rohanunk, hogy egy helyben maradjunk

Ismerős érzés? Persze, mert így működik a világ. Mindig így működött: erre kényszerítenek minket a mindennapokat átszövő evolúciós folyamatok. A versengés paradoxonjai erről szól.

Dag O. Hessen – Thomas Hylland Eriksen: A versengés paradoxonjai / Evolúciós folyamatok a mindennapokban [På stedet løp / Konkurransens paradokser] – Typotex Kiadó, 2018 – fordította Patat Bence – 260 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-2799-91-9

Őszintén szólva, nem is tudom, hogy örüljek ennek a könyvnek, vagy inkább bosszankodjam miatta. Pontosabban a könyv magyar megjelenése egyértelműen örömmel tölt el, de a benne leírt jelenségek, és a világ ilyesfajta összefüggései akár el is keseríthetnek. Borongósabb napon az olvasó elé egy olyan világ tárul, melyben nem sok hely marad az emberi szabadságnak. Fényesebb napokon a helyzet nem ennyire gyászos, sőt szinte ünnepi hangulatot teremt a könyv azáltal, hogy olyan működési mechanizmusokat tár fel, melyekre van miért rácsodálkozni.

A Norvég Tudományos Akadémia két tagja, egy biológus (Dag O. Hessen) és egy szociálantropológus (Thomas Hylland Eriksen) összeültek, hogy hatalmas meggyőző erővel – nagy és színes kavalkádot varázsolva – elénk tárják kettejük kutatásainak közös halmazát. (A későbbiekben még fontos lesz, hogy A versengés paradoxonjai című könyv nem versengés, hanem együttműködés eredménye.)

Miként valósulnak meg az evolúciós elvek az emberiség – sőt az egyes ember, a vállalatok, a tárgyak vagy éppen a reklámok – szintjén? Csupa olyan dolgot írnak le, ami magunktól nem juthatott volna eszünkbe, de elolvasva majdhogynem triviálisnak tűnik. Az olvasó tényleges heuréka-élményben részesül. Ráadásul a biológia és a szociálantropológia úgy hat, mintha – bocsánat: – az Isten is egymásnak teremtette volna őket. Az evolúcióval kapcsolatos folyamatleírások és elméletek megmagyarázzák a világban zajló (emberi) történések jelentős részét, miközben és miáltal igazolást is nyernek.

A két tudós közös munkája olyan eredményt hozott, ami meg fogja izzasztani azokat, akik az evolúciós elméletek ádáz ellenfeleinek mondják magukat. Hiszen az evolúciós gondolat alapvető elemeként ismert versengés – mely mögé csak az ember próbál „távlati célokat” vizionálni – és a cikk címében emlegetett futópad-elv használata sok, eddig egészen másként értelmezett folyamatról „lerántja a leplet”.

„A futópad-elv kétszeresen is paradox: apait-anyait beleadva kell rohannunk, hogy egy helyben maradjunk, ugyanakkor hosszú távon ez az egy helyben futás váltja ki a változást és a fejlődést. A legtöbben egyetértünk abban, hogy ha fát kell kivágni, a motoros fűrész jobb szerszám a kőbaltánál, és hogy az elefánt bonyolultabb élőlény, mint a bolha. Ennek ellenére a bolhák még mindig nagy számban élnek körülöttünk, mivel más niche-t töltenek be, mint az elefánt.
Ugyanakkor – és ez a második paradoxon – minden erőfeszítésünk elkerülhetetlenül együtt jár nem várt mellékhatásokkal. A kapitalizmus globális futópadja végső soron az ember és más fajok életfeltételeit veszélyezteti, és a kiegyenlített verseny gyakorlatilag semmilyen tényleges haladást nem eredményez: megnyerjük a versenyt, de a kitűzött célt nem érjük el.”

Az idézet második bekezdésében felbukkanó „elkerülhetetlenség” az, ami könnyen elveti az olvasó életkedvét, azzal együtt is, hogy a szerzők hangsúlyozzák, hogy az evolúcióból hiányzik a tervezettség. Ugyanakkor, minden, amit a mi világunkról leírnak, azt bizonyítja, hogy az emberléptékű dolgokban hiába a tervezettség, mindig akadnak mellékhatások. S ezek gyakran jócskán túlnőnek az eredeti, szándékolt hatás nagyságán.

A versengés paradoxonjai című könyv, túl azon, hogy minden elemében szórakoztató mű, ráadásul mélyen elgondolkodtató, hiszen a gazdaságra – sőt, a kultúrára! – vetít olyan megoldó-kulcsokat, melyek segítségével megérthetjük a folyamatokat.

Azt meg tényleg mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy a feltárt jelenségek szemrevételezése és értelmezése után lát-e okot az optimizmusra. Mondjuk, az mindenképpen bíztató, hogy a könyv 2012-es eredeti megjelenése óta egyik szerző sem lett öngyilkos. Tehát, ők látnak reményt! (Vagy csak nagyobb a kíváncsiságuk, mint a levertségük? Ez is lehet egy érvényes út/útravaló.) Fel a kezekkel fejjel!

„Noha a versenyösztön mélyen gyökerezik, a feladatok közös megoldásának képessége és vágya szintén. Mint említettük, a hangyákhoz hasonlóan a mi fajunk sikerének a kulcsa is itt keresendő. A kis társadalmakban, amelyek tagjai egyedenként felismerik egymást és azonosulni tudnak a többiekkel, megosztva velük örömüket-bánatukat, a közelgő tragédiákat le lehet küzdeni, mivel a közösséget az egyén feltételeként szemlélik.”

Sajnos a 244.oldalról vett idézet itt nem ér véget…

Apait-anyait beleadva rohanunk, hogy egy helyben maradjunk
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top