Donbassz, Donyecki népköztársaság, Újoroszország – egy sereg elnevezés, ami ugyanazt a fantomországot takarja. Az Ukrajna délkeleti megyéiből létrejött, senki által el nem ismert állam „békés” hétköznapjaiba enged betekintést az ukrán fekete komédia, amely keleti szomszédunk Oscar-nevezettje. (Donyeci történetek, német-ukrán-francia-holland-román dráma, 110 perc, 2018, rendező: Szergej Loznyica, Cirko-Gejzír)
Kelet-Ukrajnában 2014 áprilisában tört ki a máig tartó fegyveres konfliktus, nem sokkal azután, hogy Oroszország önkényesen elcsatolta a Krím félszigetet. Kijevben attól tartottak, hogy a keleti országrészt is bekebelezik, ezért támadást intéztek az oroszbarát szakadárok ellen. A harcokban már tízezernél is többen lelték halálukat, és legkevesebb egymilliónyian menekültek el a térségből. Az orosz sereg még a 18. században hódította el ezt a területet az oszmán birodalomtól, és csak az 1917-es bolsevik forradalom után engedték át a szovjet vezetők az ellenőrzés jogát Ukrajnának. Ezen az alapon jött most létre a Donyec-medencéről elnevezett (és a film eredeti címében szereplő) Donbassz.
„Bassz oda neki! A hazánkért!”
Felhívás nem keringőre, hanem lincselésre. Ha van egy elfogott ellenség, akin minden sérelmet meg lehet torolni, akkor nehéz az érzelmeknek megálljt parancsolni. Még a bottal tipegő mamóka orvosi segédeszköze is fegyverré lényegül át. A mieinket nem ütik? Miért legyünk könyörületesek? – teszik fel mintegy önigazolásként a kérdést az akciójukból szinte népünnepélyt csináló pofon- és igazságosztók. Akik először beérik annyival, hogy közös szelfit csinálnak a kikötözött fogollyal, de mikor aztán mozgóképre váltanak, az ácsorgás már kevés, muszáj valami izgalmasabbat belevinni. Az már a helyzet abszurditását jelzi, hogy egy ilyen – normális emberek számára riasztó – felvételből házassági ajándék válhat.
Mert a kiáltásokon, jajveszékelésen és halottakon túl az élet nem áll meg. Nemcsak a katonák és rendőrök dolgoznak, hanem az orvosok és anyakönyvvezetők is. Csak persze semmi nem úgy működik, ahogy rendesen kéne neki. A katonák csicskáztatnak, a rendőrök rekvirálnak, a kórházból lenyúlják a betegeknek szánt ételt, a házasságkötő teremben meg nemcsak összeesketnek, hanem egy kalap alatt az új hatalomra (Újoroszországra) is felesketnek. A jókívánságok sora pedig nem zárul le azzal, hogy legyen sok szép gyereketek, hanem úgy folytatódik, hogy az első fiú legyen – fegyverrel a kezében.
„Mutassuk meg, hogy kozákok gyerekei vagyunk!”
– süvöltik, és egyikük-másikuk tényleg úgy viselkedik, mintha a nagy hont kéne megvédenie a nagy háborúban. Hände hoch! – jópofizik a szoldát az összetéveszthetetlen kucsmában. Könnyen röpködnek a fasiszta címkék, hát még, ha valaki német.
„Lehet, hogy te nem vagy az, de a dédapád biztosan az volt”
– hangzik a cáfolhatatlan okfejtés. Az ősök bűneinél csak egy fontosabb rendezőelv van: aki nincs velünk, az ellenünk.
Te kinek a pártján állsz? Talán szeretnél egy kicsit a fogdán ücsörögni és gondolkodni? Mi a bőrünket visszük vásárra, te meg egy kocsit sajnálsz? Vannak kérdések, amelyekre egyszerűen nincs jó válasz. Mert egy fegyveressel elég nehéz vitatkozni. Az autó lefoglalása „ideiglenes használatra” viszont annak fényében igazán riasztó, ha belegondolunk, mit jelentett ez az ideiglenesség a Magyarországon állomásozó szovjet csapatoknál.
A járművek amúgy is érdekes szerepet töltenek be a filmben: a 12 önálló jelenetet egy-egy road-trip köti össze. A katonai ellenőrző pontot felügyelő PSZH-tól az esküvői menetből is kiragyogó hosszított fehér Mercedes limuzinon át a hazai ávósvilágból is emlékezetes fekete Pobjedáig. Ezeknél csak a harcok elől elmenekülteket hazaszállító rozzant PAZ busz és utasainak sorsa szimbolikusabb. Szegények épp azt latolgatják, maradhatott-e valami a hátrahagyott házukból, amikor a határ éber őre maradék kis elemózsiájuktól is megfosztaná őket. Különben elszöszölhetnek egy darabig a táskák átnézésével, adja az utazóközönség értésére. Mentség persze itt is akad, és épp egy másik szomszédunk, Románia példáját idézve, ahol a fináncok anno csak némi szívnivaló fejében gyorsították meg (vagy legalább is nem akadályozták) az átléptetési cécót.
Szívás a háború. Katonának, civilnek egyaránt. Aki a tűzvonalban van, annak azért, aki meg a lövöldözés elől kénytelen élhetetlen óvóhelyen meghúzni magát, annak azért. De persze haszonélvezői is vannak. Nemcsak maga a hadiipar, hanem olyanok is, akik a zavarosban valahogy felküzdik magukat, akiknél lefölöződnek a segélyszállítmányok, akik kenőpénzekből kupálódnak ki. Nem is tudom, sajnáljam-e azokat az újgazdag üzletembereket, akiket arra kényszerítenek, hogy támogassák az új hatalmat. Mert nincs apelláta. A tarifa 150, de még egy szó, és 200 lesz. Majdnem mindegy, hogy rubel vagy hrivnya és száz vagy ezer, a kendőzetlen rablás a lényeg.
Mert tudjuk, mi kell a háborúhoz: pénz, pénz és még egyszer pénz. Persze az se árt, ha van egy kis lelkesedés és kitartás. De hogy lehet ezeket fenntartani? Manipulációval. Ami mindenhol jelen van. Valahogy úgy, mint Illyés Gyula zsarnoksága. A képviselő szavában, amikor egy kisfiútól megkérdi, mikor látott utoljára édességet. A tévések anyagában, amikor egy kibombázott gyerek szájába adnak olyan mondatot, hogy „ez a matracom, ezen lakom”. A forgatócsoport felvételében, amikor kisminkelt színészekkel játszatják el egy robbanás túlélőit. Érezhető, hogy mennyire művi, megcsinált, forgatókönyv-ízű minden gesztusuk.
Amúgy tényleg volt olyan orosz tévéadás, amelyben statiszták adták elő, hogy kelet-ukrajnai menekültek, és szélsőséges bűnbandák rémtetteiről sírtak a kamerákba. Az egyik híradóban egy nő arról beszélt, hogy ukrán nacionalisták hogyan feszítettek keresztre egy gyereket Szlovjanszkban. Olyan összeesküvés-elméletek is teret kaphattak, hogy a maláj repülő Kelet-Ukrajna feletti lelövése valójában NATO-akció volt, amellyel Putyin orosz elnök magángépét akarták leszedni. Amikor meg a Kreml kommunikációs miniszterhelyettesét szembesítették azzal, hogy mindebből semmi sem igaz, ő elintézte annyival, hogy csak a nézettség számít.
Post-truth, azaz posztigazság. Nem is olyan régen ez lett az év szava az Oxford-szótár használói alapján. A definíció szerint az objektív tények kevésbé alkalmasak a közvélemény meggyőzésére, mint az érzelmekre apellálás. Mi, újságírók hajlamosak vagyunk – mondjuk úgy – túladagolni az igazságot. Ha mindezt csak azért tesszük, mert úgy érezzük, egy-egy blikfang már nem elég, hogy az emberek fölkapják a fejüket egy hírre, az talán bocsánatos bűn. De ha valakik tudatosan hamisítják meg a történteket, csak hogy a saját vélt (vagy akár valós) igazukat hangoztathassák, no, az már több ennél.
Mi folyik nálatok? – kérdezi egy sajtós a tankon trónoló katonáktól, akik nem is igen tudják, mit válaszoljanak. Megmondom hát helyettük. Propaganda. Még a csapból is. Afféle információs hadviselés, amiben nemcsak félrevezetésekkel operálnak, hanem mintegy újraalkotják a valóságot. Itt van például Novorosszija, amelynek már a neve is arról árulkodik, hogy Oroszország jogot formálhat rá. Az ott élők azelőtt nem nevezték így ezt a területet, most viszont iskolai tananyag lett a történelme, kitaláltak neki egy zászlót, és hozzá saját himnuszt is kreáltak.
Szergej Loznyica író-rendező fekete humorral átszőtt játékfilmje dokumentum-szerűen láttatja ezt a paradox helyzetet, beszippantva a nézőt ebbe a nagyon is valós világba. Ahol mindazonáltal teljesen elmosódott a határvonal tények és fikció között. Ahol nem a meggyőzés a cél, hanem untig elég, ha a nézők zavarodottak és paranoiásak lesznek. Hogy ebben az új virtuális világban már ne is kelljen szót ejteni az igazságról.
Ukrajnában próbálnak harcolni az orosz dezinformáció ellen, de mire sikerül egy-egy hazugságról bebizonyítani, hogy nem igaz, addigra ezer másikat találnak ki. Az sem érdekli őket, ha lelepleződnek; egyedül az számít, hogy az olvasók kattintsanak, és le legyenek nyűgözve.
The show must go on.
