Máté Gábor: Színházi naplók – Magvető Könyvkiadó, 2018 – szerkesztette Szegő János – 442 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-14-3755-3
Ma is sokan vannak, akik azért tekintenek irigyen a színházi világra, mert azt hiszik, hogy a színházi emberek élete merő móka és kacagás, tét nélküli tingli-tangli és véget nem érő felelőtlen szórakozás. Ők jól teszik, ha elolvassák Máté Gábor Színházi naplók című könyvét, mely mostanában jelent meg a Tények és tanúk sorozatban. (Könyv még ennyire pontosan nem illeszkedett sorozatcímhez!)
A Színházi naplók persze nem csak őket érdekelheti, hanem azokat is, akik – nézőként, rajongóként… – valamelyest közelebb vannak ehhez a művészethez. De azt gyanítom, a kollégák és pályatársak sem csak a kötet hátuljában található névmutató alapján fogják felütni a könyvet. Persze, ez is lehet érvényes olvasói stratégia, de mint minden más megközelítési, ez is azt eredményezi, hogy az ember beleragad a szövegbe, s végül nem csak azt kapja, amit keresett.
Máté Gábor naplóinak irodalmi értékét éppen az irodalmi eszközök radikális elvetése – a keresetlenség – adja, hiszen ez a szöveg a hétköznapok sűrűjében keletkezett, s éppen ezért nélkülöz is, mindenfajta – valóságtól távol álló – pózt, bájolgást és őszintétlenséget. Máté Gábor, nem a szöveggel küzd, hanem a hétköznapokkal, melyek olykor banálisak, máskor brutálisak, ritkán felemelők, de leginkább hétköznapiak. Bármilyen kegyetlenséget is takarjon ez utóbbi szó.
„Anyám a borzalomban, kb. tízen fekszenek egy szobában, szorosan haldokolnak egymás mellett. Azért írom, hogy kb., mert hol meghal valaki, hol feltöltik a megürült helyeket… protekciós orvos kérdezi, hát az anyuka él még? Nővérem pofákat vág, anyám sír. Ma éreztem rajta először, hogy tudja, hol van, és azt is tudja, mi vár rá… ill. lehet azt tudni? Talán ezért ez a borzalom, mert nem tudjuk, milyen a pillanat. Régi mániái jönnek elő, hányszor mesélte gyerekkoromban, ha valahol megpattan egy üveg, valaki meghal a családból, most is ezt mondja, éjjel valami nagy pattanást hallottak, és a szomszéd néni meg is halt közülük. Átható bűz a teremben.
Tátott szájjal, rémülten várják a halált.”
A rövid mondatokból kibontakozó életképek(?) és „jelenetek” próbák, premierek, előadások, szövegértelmezések, személyes sztorik, a mindennapok őrülete – látszólag szándékolatlanul, de nagyon is tudatosan – sűrű szövésű prózává állnak össze. A leírtakból pedig nem csak a tények bontakoznak ki, de a tanú arcképe is. Esendő, emberi, néhol „túlságosan is emberi”, nehezen letehető, s ha nem is a részletek, de az általa keltett érzések és gondolatok szintjén feledhetetlen… úgy feledhetetlen, ahogy egy külső szemlélő által megírt életrajz (bármilyen életrajzi indíttatású munka) soha nem lehetne.
A most megjelent Színházi naplók első bejegyzése 1993-ból származik, és elvezeti az olvasót majdnem napjainkig. Ennyi idő alatt pedig – álljunk meg egy pillanatra és gondoljunk bele! – mennyit változott egy ember, mennyit az őt körülvevő színházi és „civil” világ. Mennyire jó tanúja lehet ennek Máté Gábor, aki nem csak kiengedte kezei közül a naplókat, de ahol szükségét érezte, ott friss kommentárokkal tette élő valósággá, azt, ami a naplóbejegyzések megírása óta távlatot kapott.
A jól szerkesztett kötet (szerkesztette Szegő János), mint azt fentebb említettük, többfajta olvasási módnak is megágyaz. Lehet – talán ez a legkevésbé élvezetes – az első borítótól szisztematikusan haladni a hátsó borító felé, lehetőség van arra, hogy dátumok és időszakok szerint keresgéljünk, vagy a névmutatóban induljunk a számunkra fontos nevek nyomába. De a függelékben megtalálható a naplóban fontos szerepet játszó előadások színlapja, amelyek böngészése megint másfajta nyomvonalat jelölhet ki a kíváncsiak számára.
A Színházi naplókból nyert/nyerhető benyomások az olvasó számára is fontossá tehetik ezt a könyvet, s ha nincs is kimondottan ilyen cél (sőt, a naplóíró akár berzenkedhet is a gondolattól) talán még valamiféle tanulság is akad. Az olvasó és a visszaolvasó számára is…
