„Az élet egy szarvihar, ami ellen csak a művészet szolgálhat ernyőül. Ezért vagyunk itt ma mindannyian, mert mi nyújtjuk ezt az ernyőt.”
Mario Vargas Llosa Nobel-díjas perui író szavait Gilbert Varga idézte fel, megtoldva saját gondolatával. És még a finomkodó tolmácsát is kijavította, hogy szöveghűen fordítson. Megadva ezzel a felütést a Pannon Filharmonikusok első alkalommal tartott sajtónyilvános társulati ülésének. Itt jelentették be, hogy jövő év januárjától a világszerte ismert karmester életében először hazai szimfonikus együttes élén vállal pozíciót. Így a magyar zenei életben egyedülálló módon egy társulatot két művészeti vezető irányít majd. Méghozzá reményeik szerint egyenrangúan, egymásban megbízva és kölcsönösen együttműködve. Vagyis a PFZ utóbbi hét éves szárnyalását fémjelző Bogányi Tiborral most bebizonyíthatják, hogy két dudás is megférhet egy csárdában.
Kettejükkel együtt ültünk le beszélgetni a tolmács kíséretében. Nem mintha a zene nyelve nem lenne univerzális, de a külföldön felnőtt Gilbert Vargának, sőt még a Bécsben élő Bogányi Tibornak is akadnak időnként nyelvi nehézségei.
Gilbert Varga: – English, Deutsch, magyar, én majd ilyen mixet használok. Mindenki megérti belőle, ami fontos.
Bogányi Tibor: – Amikor hosszabb ideig külföldön dolgozom, mindig megtanulom a helyi nyelvet, de értelemszerűen nagyon sok olyan szó van, amit rosszul vagy másképp mondok. A zenekari tagok ezért mindig szótárt vezetnek az én fura kifejezéseimről. Még itthon is írniuk kell, annyi mindent találok ki helyben, csupa „létezetlen” szót. Mint amilyen ez is.
Forte – piano, az ember azt hinné, hogy ezeket a szavakat mindenki érti. Olyanok, mint a nettó – bruttó: nemzetköziek.
B.T. – Kínában még ezeket se értették a zenészek. A tolmács percekig ordított velük, mire ők csak riadtan néztek rám. Biztos olyanokat mondott nekik, hogy börtönben fogják végezni, ha nem teljesítik, amiket kérek. De nekem mindig kell tíz év, hogy megértsük egymást.
Ebből a tíz évből Pécsett eddig hét telt el, a következő három pedig már a két karmester közös fennhatósága alatt zajlik. Mikor dőlt el, hogy együtt fognak tudni dolgozni?
G.V. – Most, az imént. Kétszer házasodtam, és mind a kétszer az utolsó pillanatig bizonytalan voltam, hogy jó-e, amit csinálok. Az előbb, amikor láttam Tibort együtt játszani a zenekarral, az volt az a momentum, amikor tudtam, hogy jól döntöttem.
A társulati ülés nyitányaként Bogányi Tibor vezényletével Dohnányi Ernő Fisz-moll szvitjének IV. tételét adták elő, méghozzá úgy, hogy csak aznap kezdtek rá próbálni. Az együttes virtuozitását jellemzi, hogy még így is remekeltek. Horváth Zsolt igazgató előzőleg a legtöbb művészeti tudást összegző társulatként definiálta a Pannon Filharmonikusokat, ami szerinte lehetőséget teremt a hazai zenei élet status quojának újragondolására. Pécs ugyanis a maga kétezer éves múltjával alkalmas arra, hogy olyan top-zenekart hozzon létre, amely a fővároson kívül is meghatározó lehet a magyar művészeti szcénában. A folyamatos megújulás jegyében kérték fel a két karmestert közös munkára. Gilbert Varga hazahívására már többször tettek kísérletet, de a maestro most először mondott igent. Bilbao, Taipei, Kuala Lumpur, Malmö és Stuttgart után vajon mi késztette erre?
G.V. –Mintha hazajönnék, úgy érzem. Első közös koncertemet majdnem tíz évvel ezelőtt adtam a pécsiekkel, de akkor még nem működött a Kodály Központ. Ez egy fantasztikus hangversenyterem, itt csak jót lehet csinálni. Amikor annak idején az ’56-os emigráns muzsikusokból alakult Philharmonia Hungaricát vezettem, már akkor éreztem, hogy vágyódom Magyarországra, pedig soha nem éltem itt.
Ezt a vargabetűt nemcsak földrajzi értelemben kellett leírnia, hanem karrierjében is. Úgy látszik, ez valamiféle családi átok. Nagyapja, Varga Lajos a húszas évek elismert hegedűművésze volt, ám egy háborús sérülés miatt fel kellett hagynia a zenéléssel. Hogy ne távolodjon el túlságosan a hangszertől, hegedűkészítő lett. A köztes generációt képviselő Varga Tibor volt az egyetlen, aki a hegedülést a csodagyerekségtől egészen a világhírig vitte. Gilbert is ígéretes tehetségnek indult, ám 22 évesen beütött a krach.
G.V. – Fokális disztónia. Így hívják ezt a tipikus zenészbetegséget. Az ujjaim, amikor rátettem őket a hegedűre, begörbültek, a mellette levők meg kifeszültek, egyszerűen nem tudtam őket megmozdítani. Remegtem, elgyengültem, belefáradtam; kétségbe voltam esve. Aztán ez tíz nap után elmúlt, de soha többé nem tudtam úgy lefogni a húrokat, mint azelőtt.
Depresszió, alkoholizmus, öngyilkosság. Sok zenész ezt az utat járja végig, miután elveszni látszik a cél, amiért egész addig éltek. Nem úgy Gilbert, aki fogott egy papírt, és elkezdett listát írni. Nem olyan ma jellemző bakancslistát, hogy a rengeteg gyakorlás miatt mi mindenről maradt le eddig az életben, amit most végre bepótolhat. Nem. Ő azokat a szakmákat vette számba, amiknek közük van a zenéhez, hogy minden nehézség ellenére a pályánál maradhasson.
G.V. – Még az újságírás is szóba jött – kacsint hozzá. Édesapám 1921. július 4-én született. Volt egy zenésztársa, Franco Ferrara, aki ugyanazon a napon, csak tíz évvel korábban. Talán ez a véletlen egybeesés indította el az ő barátságukat. Na most ennek a Franconak történetesen híres karmesteriskolája volt Rómában. Így aztán nem kellett tovább írni a listát, apám beprotezsált hozzá.
Egy ilyen művész-famíliában mondhatni törvényszerű az utódlás. De tény, hogy Gilbert esetében a karmesterpálcát nem kellett fenyítőeszközként használni, magától is szorgosan tanult, és kitartóan haladt előre mindaddig, amíg önmaga is ünnepelt művésszé nem vált. Most már csak az a kérdés, hogy két ilyen jeles vezető mint Bogányi Tibor és Gilbert Varga hogy osztozik meg a munkán.
B.T. – Mindketten sokat tanulhatunk egymástól, és meggyőződésem, hogy ez a társulatnak is jót tesz. Még több olyan produkciót tudunk így nyújtani a közönségnek, amelyek akár Berlinben vagy Londonban is megállnák a helyüket. Itthon ez még egyedülálló, de én ebben nőttem fel. Norvégiában olyan is volt, hogy négy karmester is működött egy zenekarnál.
G.V. – Olyan ez, mint amikor egy családban mind a két szülő ugyanazt mondja. Egyre még legyinthet a gyerek, de kettő mindenképp hatásosabb. Csak azt kell tisztáznunk, hogy te vagy az anya és én az apa, vagy fordítva.
Utolsó mondatát a Pécsre szerződő művész már itteni kollégájának címezte, akivel az egész beszélgetés alatt folyamatosan ugratták egymást.
B.T. – Én nem lehetek szülőtárs, mert sokkal fiatalabb vagyok.
G.V. – Negyven évesen embrió vagy még, Tibor.
Annyi máris bizonyosnak látszik, hogy az új páros jövő év elejére megszüli első közös darabját. A Bánfalvi Zoltán koncertmester által írt csellóversenyt Gilbert Varga vezényli, Bogányi Tibor pedig szólistaként működik közre.
