Tényleg azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne?
Szicíliában az Etnán kívül van még egy kapu, egy kénes forrás által táplált tó, amelyen keresztül el lehet jutni a Föld belsejébe, egy másik, fejlettebb civilizációhoz. Talán több kultúra is létezik odalenn. Arról, hogy ott milyen a szexuális élet, vajon a miénkhez képest a végletekig kifinomult és érzéki, vagy azok a lények máshogy, örömtelenül szaporodnak, jól el lehet beszélgetni éjjel, abban a főtt tojás szagú tóban üldögélve. Komoly, bágyadt társalgás, ugyanolyan hangsúlyokkal, mint ha arról folyna a szó, mi a különbség Európa két országa között.
Ughy Szabina A gránátalma íze című regényében két fiatal férfi, Otto és Vitalij motyorászik a gőzben, koromsötétben. Barbara mellettük ül, hallgat. Azért jött, hogy a magyar turisták ízlésének megfelelő útikönyvet írjon Szicíliáról, de amivel eddig elkészült, azzal elégedetlen a kiadója. Holott aki nem turistaként, és nem is Erasmus-ösztöndíjas diákként, hanem dolgozni megy valahová, a takarékos hétköznapokba, több mindent lát. Lehetetlen pontokba szedett, rövid, meggyőző mondatokban megírni, hogyan ázik a lélek szügyig merülve a görög-latin hagyományban; ahhoz regény kell. Mialatt Barbara az épphogy megismert társasággal elmegy a három napos lakókocsis kirándulásra, hogy minél extrémebb úti élmények érjék, nincs gépközelben, nem válaszol egy levélre, emiatt kirúgják – az albérletéből is, egy másik, megbocsáthatatlan bűn miatt.
Az már végképp nem való útikönyvbe, hogy egy diplomás fiatal nő ilyen helyzetben miért nem akar hazajönni; miért lesz inkább feketemosogató, majd pincér egy kocsmában, ahol egyszerűen ungherese, azaz magyar a neve, és ha elszúr valamit, azért minden magyar felelős, „Töhötöm vezérig bezárólag”. Vajon hogyan érezheti jól magát egy magyar lány olyan környezetben, ahol a nőknek lehajtott fejjel ildomos közlekedniük az utcán, mert ha egy férfi szemébe néznek, az már flörtnek számít, beláthatatlan következményekkel? És ott van a maffia is, valahol!
Talán nem csak azért szeret ott jobban, mert álláskeresés közben megköszönik neki, hogy eljött, vagy mert a főnöke nyomban elnézést kér tőle, amikor ő elsírja magát a kocsmában – mert az is kőbe vésett hagyomány, hogy megríkatni egy nőt nagy szégyen.
„Egyelőre csak azt tudom, hogy jó itt lenni, és még a szemetet is szeretem az utcán, mert valamiért szép, még szép, és ez a még talán a szépségnél is jelenvalóbb. Ez a még ébren tart, mert arra emlékeztet, hogy ennek egyszer vége lesz, de még itt vagyok, ez pedig még egy indok arra, hogy ne érezzem magam teljesen fölöslegesnek”
– beszéli Barbara, akinek a sírása óta Principessa Ungherese, magyar hercegnő a neve a kocsmában.
Arról van szó, hogy ha az olvasónak nem is tetszik ez a barbár-latin világ, ő úgy forog ebben, mint kulcs a zárban. És elég egy rövid időre hazalátogatni, hogy kiderüljön, mi minden nyomasztja, amit addig természetesnek fogadott el. Itthon a piacon mindenki néma. Az árusok meg se mukkannak, nem ajánlgatják a zöldségeiket. Amikor valaki rászól Barbarára, hogy lépjen már odébb, ő pedig visszaszól, hogy türelem, mindjárt – ahogyan ez Szicíliában természetes –, gyilkos indulattal kioktatják.
Igen, egy ilyen történet – innen nézve – kívánna egy harmadik fejezetet is. Jól van, hadd menjen a lány, ha akar, talán tényleg nem fog neki hiányozni ez a medencényi mentális csődtömeg. De egy-egy ember biztosan hiányozni fog, vagy ízek, illatok. Majd pár év múlva kérni fogja, küldjék el neki az Egri csillagokat, vagy Janus Pannoniust, akinek az édesanyja Barbara/Borbála volt. Esetleg később hazajön azért a borfoltos abroszért, amely régen minden karácsonykor az asztalon volt – és akkor, attól máris jobb nekünk, mert azt gondoljuk, hogy azon a helyen sem érzi magát igazán otthon. Csak nekünk lehet igazi otthonunk.
(Ughy Szabina: A gránátalma íze, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2018)
