Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Pintér Tibor „Az édes ének elhal…” című esszéje Fodor Géza halálának tizedik évfordulójára készült.
„Színház és zene számára elválaszthatatlan volt egymástól, azért, mert figyelmének középpontjában a zenés színház, elsősorban az opera állt. Hangszeres zenéről tudtommal nem írt semmit, noha alaposan ismerte és szerette elsősorban a XVIII. és XIX. századi repertoárt. Egyik tanulmánykötetének ez a címe: Zene és színház (Argumentum Kiadó – Lukács Archívum, 1998). A kötet belső szerkezete sokat elárul szerzőjének színházi-zenei gondolkodásáról. Az első rész a Belső színpad, a második a Külső színpad címet viseli. Az előbbi Fodor három nagyszabású színházi-zenei műértelmezése, az utóbb kritikák, visszaemlékezések gyűjteménye. S a kötet harmadik része, Con espansione címmel, valósággal „összeereszti” a belső és külső színpad világát, hogy eljusson a Fodorra általában nem jellemző személyes élményekből táplálkozó esszé műfajáig. Fodor Géza belső színpada örökös feszültségben állt a külső színpaddal. Mint született színházi embernek, belső színpadán világos elképzelése volt a dráma és az opera színreviteléről. Berendezte magának a képzeletbeli játéktért.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csuhai István A régi kerékvágás címmel írt könyvismertetést Naomi Alderman A hatalom című regényéről.
„A hatalom fő tézise, a centrumában lévő erős szatirikus elem, a megfordított világ rajza azonban mégis különleges figyelmet érdemel, hiszen a mi ildomtalan férfivilágunkat figurázza ki, azt a világot, amelyben például a háború, a pornográfia, a népfelség nevében fellépő hatalomvágy mégiscsak a férfiagy szüleménye. Minél aprólékosabb, minél naturalisztikusabb, minél testközelibb egy-egy jelenet, ahol férfiakból nők megbecstelenített, tönkretett vagy meggyilkolt áldozatai lesznek (legyen szó harcról, összecsapásról, pornográfiáról vagy politikai manipulációról), A hatalom annál inkább képes a mi világunkat jellemző, a mi világunk adottságaiból, hagyományaiból, megszokásaiból, alkalmanként talán észre sem vett repetitív aktusaiból táplálkozó, a férfi-nő viszonyt generálisan és szociálisan jellemző fonákságokra rávilágítani.”
KÖNYVKRITIKA
Darida Veronika Forradalmi kisebbségben című recenziója Losoncz Alpár: A hatalom(nélküliség) horizontja. Hommage ? Új Symposion című könyvéről szól.
„Losoncz Alpár nem kívülről ír, hanem a harmadik nemzedék tagjaként (mely korszak a lap 1983-as betiltásáig tartott), így végig az „elkötelezett insider” nézőpontját képviseli. Ugyanakkor, habár a portrék esetében nem titkolja gyakran eltérő véleményét, mindvégig megőrzi objektivitását, így a szöveg nem ölt semmilyen visszatekintő, nosztalgikus jelleget. Épp ellenkezőleg, a felidézett történet nem a múlt, hanem a jelen felől érdekes, hiszen megérhetjük belőle, hogy a meg nem valósult lehetőségek hogyan és miért korlátozzák a jelent. Már ebből is sejthető, hogy az Új Symposion története nem sikertörténet, hanem hasznos tanulságokat kínáló kudarc. Továbbá ez sajátosan vajdasági elbeszélés, mely nem képzelhető el táptalaja (a ’60-as és ’80-as évek jugoszláviai televényföldje és válságai) nélkül.”
VERS
A versrovatban Markó Béla és Marno János egy-egy hosszabb verse mellett Gál Ferenc Ház körüli munkák című ciklusának két számozott darabja olvasható. Ez utóbbiak közül idézzük az egyiket:
31.
Hajat festesz, és kéred, hogy segítsek.
Rábólintok, ahogy olvasom: a kilincsek
már belülről is langyosak a naptól,
rögtönözve almát kínálok a körte
nőnek, és a lőtér felől fújó szélben
fülünket hegyezzük, útra készen.
A folytatásban hősöm fésületlen,
mint egy szőrmeállat, és az ablakbádogon
könyöklő múzsa napszemüvegén
az alkony lelkiismeretként lobban.
A mozdulatlanságra végül lerakom
az írótáblát, és gumikesztyűt húzok.
A krémfesték nehéz szagában elhangzik,
hogy a belvárosban új nyalánkság hódít,
és a szomszéd dagadék hunyorogva állt
az illatsávban. Hogy a lomtalanítás
ebben az esőben sem okozott csalódást,
ami felütésnek, végszónak is elmegy,
adott esetben.
PRÓZA
Gyárfás Endre, Halász Rita és Nemes Anna prózája mellett Totth Benedek tárcája szerepel a héten.
Részlet Gyárfás Endre Gyerünk a moziba be című írásából:
„A „fordulat éve”, 1948 előtt egy-két esztendővel mi, pesti gyerekek még láthattunk valamit a nyugati világból. Ha másképp nem, hát filmeken.
Moziba általában anyámmal jártam. Közel volt a Barlang – később Ady, majd Filmmúzeum, manapság pedig színház. Jó mozinak számított a Fórum – ma Puskin –, az Irányi utcában a ma már nem működő Belvárosi, és a legnagyobb, a Városi Színház, ami ma az Erkel Színház.
Ott láttam A dzsungel könyvét. Nemcsak hogy színes volt, de igazi, élő vadállatokkal és Maugli szerepében a hindu Sabuval mesélte el a történetet. Előtte már olvastam a regényt. Nem láttam sok különbséget az általam elképzelt és a vásznon kúszó, mászó, lapuló, szökkenő négylábúak között.”
TÁRLAT
Széplaky Gerda „Transhuman fetish” című kritikája Gaál József Vezeklések kora című Műcsarnok-beli kiállításáról szól.
„Az arc az a testrész, ami az ember egészét reprezentálja, hiszen önmagában is képes megjeleníteni a teljességet. Mindez a keresztény teológiára és a bizánci művészeti hagyományra vezethető vissza: az ikonok az istenség képmásaiként a teljességbe engedtek betekintést. A portré művészettörténeti kitüntetettségét emellett az arcnak abból a jelsűrűségéből is nyeri, amely más testfelületekről hiányzik: az érzések és a gondolatok olvashatóan fejeződnek ki rajta, ezért is tudunk a lélek feltárulásának a helyeként, egyúttal az emberi kommunikáció legfontosabb médiumaként tekinteni rá. A szemtől szembe forduló arc nyíltan odatartja magát a másik ember elé. Őszinteségével kihívja a Másikat, morális viszonyulásra kötelezi. De, ahogyan arra Emmanuel Lévinas felhívja a figyelmet, egy felém forduló arc meztelenségében nemcsak a pőreség lepleződik le, hanem a másik embernek az én világomtól való idegensége is. (A kiállítás nyitva: november 11-ig.)
SZÍNHÁZ
Herczog Noémi Mosom kezeim című kritikája Raymond J. Lustig–Matthew Doherty Semmelweis című előadásáról szól.
„Vagyis ebből a harmatgyenge (bár zeneileg azért jól összerakott) műből Boross Martin saját és mai víziót bont ki: esetleg éppen a rossz matéria miatt, vagy annak ellenére. Mert a Semmelweis mondatai Szabó T. Anna fordításában papírízűek. Maga a drámai szerkezet pedig mintha nem számolna azzal, hogy a színház (ahogy a zene is) időbeli műfaj, nem lehet egyetlen tételmondatra egy órát felépíteni. Bár ha muszáj, még történetnek is felfogható ez a maga nemében hagyományos mese a hősről, akire a végén kényszerzubbonyt húznak, mert beleőrül magányába. Mintha Németh László írta volna a darabot, amely nem egy emberről, hanem egy ikonról szól. Egy hősről, emberfeletti terhekkel a vállán, és sajnos minden, ami ebből tanulság lehetne a librettóban ki is mondatik. A nézőnek nem kell megdolgoznia semmiért. (Rendezte Boross Martin. A Bartók Plusz Operafesztivál és a Budapesti Operettszínház produkciója.)
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
