Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
INTERJÚ
„Az okosodás és a butulás dialektikája” címmel Tverdota Györggyel Várkonyi Benedek készített interjút József Attiláról.
„Valaha hivatalos kultusza volt, ma már csak a szívekben hódít. Inkább, mint Ady Endre. Talán az egyetlen olyan költőnk, akit kamaszok maguktól is olvasnak, és megrendülnek tőle. Mert József Attilának az élete is megrendítő. Ám kevésbé ismert a teoretikus gondoldó világa, amely most csaknem másfél ezer oldalon tárul elénk – szinte kimeríthetetlenül – kritikai kiadásban. Tverdota György irodalomtörténész ma a költő egyik legalaposabb ismerője.”
FEUILLETON
Ludassy Mária Színikritika mint politikai filozófia (Rousseau levele d’Alembert-hez) című tanulmányát Fodor Géza emlékének ajánlotta.
„Ám Rousseau-nak, ha elveti a modernek fensőbbségének elvét és a felvilágosodás filozófusainak haladás-hitét, magyarázatot kell adnia arra, miképp lehetett az athéni demokráciában a színház a politikai kultúrának, a polgárok erkölcsi nevelésének szerves része. Mert ez a színház nem szórakozás volt, hanem politikai kötelezettség, a participatív demokrácia komplementer eleme a színielőadásokon való részvétel, a tragédiákból történő erkölcsi tanulság levonása, a szatírjátékokban bemutatott hibák kollektív kikacagása. „A görögök megtűrték a színházat, csak azért, mert a nemzeti hagyományokat képviselte.” (351.) Azonban még jobb, ha minden metafizika és mimézis nélkül – ahogy majd Robespierre fogalmaz floréali beszédében: „a gondolkodás nehézkes segítsége nélkül” – teszik a jót és kerülik a rosszat. Erre azonban nem a filozófusaira büszke Athén, hanem a faragatlan Spárta katonai demokráciája a pozitív példa. Plutarkhoszt idézi, aki leírja, hogy a színházban az athéni fiatalok nem adták át a helyüket egy öregembernek, akin az itt vendégeskedő spártai ifjak segítettek. „Ó jaj, kiáltott fel az aggastyán, fájdalommal a hangjában, az athéniak tudják, hogy mi a morál, de a lakedaimóniaiak gyakorolják azt. – Íme az új filozófia és a régi erkölcs.” (350.)”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Kálmán C. György Próbaterem című recenzióját „A lélek, a lét türelme” című, József Attiláról szóló, Veres András által szerkesztett tanulmánykötetről írta.
„A szerzők érdeklődését persze irányítja is a kötet koncepciója: túlnyomó szerephez jut az értekező József Attila. A gyűjtemény második fele (a 3-5. fejezet) kifejezetten erre koncentrál, a költő elméleti tájékozódására, a középosztályról vallott nézeteire és a tudat-öntudat József Attila-i felfogására. És az első két fejezet (a Nyugattal való kapcsolatáról és Móricz Zsigmondhoz fűződő viszonyáról) ugyancsak viszonylag kevés teret enged a lírikusnak: ott van ugyan egy-két verselemzés, de az életrajzi és szövegtörténeti megközelítés a domináns.
Valahogyan ahhoz lehetne hasonlítani a kötetet, mintha sok kiváló zenész próbatermébe látogatnánk be: van, aki csak jelzi, hogy hogyan is kellene játszani a darabot; van, aki virtuózan improvizál, de kicsit mást, mint a játszandó darab volna; van, aki egy régóta ismerős gyakorlatot ismétel; és van, aki valami egészen újat próbálgat. Nem várhatjuk (el), hogy összhangzás jöjjön létre, ez a kicsit zajos egybehangzás is nagyon érdekes. És látjuk, érezzük, hogy valami alakulóban van – még ha tíz évet kell is várni egy újabb, hasonló kötetre (vagy az egyéni teljesítmények könyvvé-formálására), látszanak azok az irányok, amelyekre majd számíthatunk, és amelyek eddig nem is nagyon voltak előtérben.”
KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL
Bán Zoltán András Betűtészta című kritikakötetét ketten recenzeálják.
Deczki Sarolta: Önismereti kézikönyv
„Bán Zoltán András hatalmas műveltséganyagot mozgat meg, magától értetődő könnyedséggel, és remek stílusban. Elemzései izgalmasak, és a konkrét alkotást mindig egy átfogóbb összefüggésrendszerben tárgyalja. Kérdései provokálnak, és nem ritkán válaszai, egyes sommás megállapításai is. Mint például ez: „A mai magyar átlagszerző olyan, amilyennek egy mai magyar, a posztmodern világállapotban alkotó írónak lennie kell, azaz magasról tesz arra a világra, amelyben él.” (239.) Nem tudom, milyen egy átlagszerző, de kapásból lehetne sorolni több olyan író nevét, akik bizony nem tesznek magasról arra a világra, amelyben élnek, hanem éppen ellenkezőleg: szóval és tettel kiállnak a számukra fontos értékek mellett, akkor is, ha ennek következményei lehetnek.”
Visy Beatrix: Hollywood után
„Az első rész jelentős témájától és hangütésétől látszólag nagy fesztávra van a kötet második pillére, amely alapozásként szintén egy átfogó esszével indul a magyar krimi, avagy Bán neologizmusával élve bűnregény (nem)létéről. Le Carré kémregényei, továbbá a chilei származású Bola?o „zsigeri realizmusa”, Tar korszakból kilógó szocio-realista prózája azonban tovább mozgatják a zsánerirodalom különböző alakváltozatainak kérdéseit, és mindezek visszacsatolhatók a holokausztiparhoz, a holokauszt- és Gulag-irodalom elzsáneresedő alkotásaihoz, Adorno kifacsarásához: „lehetséges-e Hollywood után, Hollywood közben verset írni”?”
VERS
Ezen a héten a versrovatban Dobai Lili, Nagy Betti és Térey János versei olvashatók. Kedvcsinálóul az Élet és Irodalom hasábjain most debütáló Nagy Betti egyik versét idézzük:
Hangja alapján 45 éves
80 kilós, dajerolt hajú hölgy
hív a vezetékes telefonon
hangja alapján két kamasz lánya van
és már évek óta elvált
munkahelye megszűnt
mert a gyár bezárt
hangja alapján kissé frusztrált
biztosít róla
hogy nem akar nekem semmit eladni
sem lakásomban bemutatót tartani
sem meghívni egy vacsorára
miközben paplant vehetek
hangom alapján 53 éves nő vagyok
átlagos testsúlyú
átlagon felüli empátiával megáldott
és most már három
(mert a harmadik ingyen volt)
lúdtalpbetét tulajdonosa is
PRÓZA
Barna Imre, Szöllősi Mátyás, Nomád Földi László és Pető Péter prózája mellett a héten Kemény Zsófi tárcája olvasható.
Részlet Barna Imre Stop time című írásából:
„(Parafernáliák) Hosszú, szürke fal mellett megyünk utána a sötétben. Villamossínek: A Streetcar Named Desire. Honnan hová? Talán valami előadásról beszél, hülye szavakat használ, hogy parafernáliák, nem lehet érteni. Szedjük a lábunkat, nehogy elkéssünk. Fontos-e, hogy honnan? A fal mögött raktárépületek, mögöttük a nagy folyó. Fullasztó még mindig a hőség, de nemcsak ezért fulladozom, hanem a nátha miatt is, a kétnapos buszozás közben fázhattam meg, az egymást váltó, egyre feketébb sofőrök tökig húzták a légkondit, harmadnap reggel, amikor kinyílt a buszajtó, a forróság súlyos függönyként csapódott a dermedt képembe. Ő rövid gatyában várt minket az állomáson egy pálmafa alatt, szia-szia, mintha nem teltek volna el évek, mintha nem a világ másik végéről repültünk és buszoztunk volna el ide hozzá.
Parafernáliák.
Bosszantani akar? A fal mögött – és valahogy a fejünk fölött is – a nagy folyó, nem látni, de tudjuk, hogy ott van. Meg még annyit, hogy Tipitina lesz a hely neve. Fölöttünk folyik, zúg a folyó, úgy fáj a szívem. Hogy. A torkom fáj, folyik a taknyom, felébredek és elalszom, vokál zeng, fúvósok fújnak, dob dübörög, festett arcok grimaszolnak, nem értem. Vágyvillamos, Tipitina. Where are you from, kérdezi majd unottan másnap vagy harmadnap egy görög. Hungary? Is that the name of a country?”
TÁRLAT
György Péter a Nyelvrokonok című észt–magyar kortárs művészeti kiállításról írt, mely a Ludwig Múzeumban látható.
„Igazi protokolleseménynek is tűnhet az Észt Köztársaság létrejöttének századik évfordulója alkalmából a Ludwig Múzeumban megrendezett Nyelvrokonok című kiállítás, különös tekintettel arra, hogy ugyan mindkét nyelv a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, ám az a kortárs művészet állapotát kevéssé befolyásolja. Azaz a kiállítás mindössze a párhuzamos történelmekre hivatkozhat, így kissé kínosan illendő módon a nemzeti függetlenség kérdésére. Azonban a két ország történelme közti azonosságok nehezen fellelhetőek. Magyarország Trianon ellenére sem került Észtországhoz hasonló helyzetbe, amely 1920 és 1991 között a Szovjetunió tagköztársasága volt – az 1941 és 1944 közötti német megszállás éveitől eltekintve. A kiállítás arra jó példa, hogy a történeti traumák radikálisan eltérő valósága milyen közvetlen hatással van a kortárs művészetre is.”
FILM
Báron György a 15. Jameson Cinefest Nemzetközi Filmfesztiválról írt (Miskolc, szept. 14–23.)
„Horrorba hajló dán thriller, A bűnös nyerte el az idei Cinefest fődíját és az ökumenikus zsűri elismerését. Véres családi tragédia történetét meséli el az elsőfilmes Gustav Möller, anélkül, hogy a rémületes sztoriból egyetlen képet is látnánk. A teljes vetítési idő alatt rendőrségi szoba szűk terében tartózkodunk, s egyetlen arc uralja a képmezőt: Asger Holm rendőrtiszté, aki a segélyhívó telefonokra válaszol. (…) A thriller szereplői csak hangjukkal vannak jelen, a film teljes súlyát egy rendkívüli színész, Jakob Cedergren arca hordozza. Nem mindig ért egyet az ember a fesztiválzsűrik döntésével, ezúttal azonban nem lehetett vitás, hogy az amúgy erős mezőnyből a legjobb műnek adta a fődíjat a Krzysztof Zanussi vezette grémium.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu
