Tim Peake: Halló, a Földdel beszélek? [Hello, is this Planet Earth?] – Partvonal Kiadó, 2018 – fordította Mezősi Péter – 240 oldal, kemény táblás kötés – ISBN 978-615-5783-26-5
400 kilométer nem tűnik olyan nagy távolságnak, annyi, amennyit bárki könnyen megtehet manapság… a Föld felszínén. 400 kilométer „felfelé” már nagyon nagy távolság, amit csak egészen kevés kiváltságos embernek adatott meg leküzdeni – az emberi civilizáció legbonyolultabb vívmányainak segítségével. A Föld körül keringeni lenyűgöző lehet, s vannak, akik úgy gondolják, hogy ez minden munkát és pénzt megér. Tim Peake könyve segít megérteni, hogy a nemzetközi Űrállomáson eltöltött idő valóban csoda. A csodabogarak, akik eljutottak oda, nem tettek rossz lóra… miközben mi csak álmodozunk. Mert valljuk be, a többség – legalább gyerekkorában – azért álmodozik a világűrről!
Én magam akkor kerültem legközelebb az űr-ügyekhez, amikor Charles Simonyi az a világűrben járt, s a Puskás Tivadarról nevezett szakközépiskola rádióamatőrjei lehetőséget kaptak arra, hogy kapcsolatba lépjenek vele. Az eseményen ott volt a végtelenül szimpatikus Magyari Béla, az a magyar űrhajós, aki végül nem jutott „ki”. Hosszasan lehetett vele beszélgetni, amíg Simonyi bejelentkezésére vártunk. A rádióamatőrök addig tudnak kapcsolatot létesíteni az űrállomással, amíg az a horizont felett tartózkodik. Ez akkor annyit jelentett, hogy valahol Anglia fölött „kelt fel” és Anatólia hegyei mögött „nyugodott le”. Ami körülbelül nyolcpercnyi kapcsolatra adott lehetőséget… Be kell vallanom, ez a nyolc perc az, ami megsuhintott, ami megéreztette velem a távolságokat, a távlatokat, a sebességet… és az egész űr-ügy gigantikusságát (addig csak absztrakció volt, tartalom nélkül). Persze, akkor az is meglepőnek tűnt, hogy Charles Simonyi számára a legérdekesebb az űrben… a Föld!
- Így néznek ki a bolygónkra lecsapó villámok az űrből – lélegzetelállító videó
- Az űrkabin 185 nap után hozta haza utasát. Bár megviselt, múzeumba kerül
Tim Peake most megjelent csodaszép könyve visszaigazolja azt, ami Simonyitól megtudtunk. Az űrkutatás jelenleg ott tart, hogy – sok más izgalmas dolog mellett – a világűr legizgalmasabb része a Föld. A hely, ahol élünk, a hely, ahonnan kitörni igyekszünk. S ha sikerül kijutni, akkor visszapillantunk. Más perspektíva. Valami olyasmi, ami rálátást és felülemelkedést biztosít, talán felelősséget ébreszt. Nem csak átvitt értelemben.
„Lehetetlen úgy lenézni a világűrből a Földre, hogy ne bűvöljön el minket bolygónk törékeny szépsége. Megdöbbentett, hogy légkörünk valójában milyen vékony – mégis, ez a kis gázcsík tartja fenn az életet, és különbözteti meg bolygónkat a Mars vagy a Vénusz kopár, barátságtalan körülményeitől.”
– írja a kötet bevezetőjében Tim Peake, akinek csupa csodálatos képből álló könyve attól válik igazán meghökkentővé, hogy nem róla, nem az űrutazásról szól, hanem rólunk. Az otthonunkról.
A Halló, a Földdel beszélek? című könyv tényleg rólunk szól. Az otthonunkról, s arról a másfajta perspektíváról ahonnan mi nem is látszunk, s ha mégis, akkor csak áttételesen az Ember által véghezvitt nagyarányú építés és/vagy rombolás által. Az űrből készült fotográfiák mellett mindig ott a helymeghatározás is. Így a képek már nem valamiféle furcsa, absztrakt műalkotásként szerepelnek, hanem konkrét, általunk is felfogható tartalommal telítődnek.
A lapozgatás – mert a rászánt időt magunk szabjuk – sokkal jobb, mint ha bármilyen filmet néznénk ebben a témában. Tim Peake tényleg valami fontosat osztott meg velünk, olyasmit, amitől az is megrendülhet egy kicsit, aki beszélgetésben csak legyint arra, hogy felettünk 400 kilométer magasságban emberek töltik a dolgos hétköznapjaikat.
Tim Peake fél évnél is többet keringett felettünk. Ehhez képest a hazaút rövidebb ideig tartott, mint vonattal lejutni Budapestről Tapolcára…
