Fejes Endre: Rozsdatemető – Magvető kiadó, 2018 – 264 oldal, kartonált kötés, zsebkönyv formátum – ISBN 978-963-1437-68-3
Rohanunk mindenfele, s keressük az újdonságot, azt, amit még nem láttunk, nem hallottunk, nem olvastunk. De nem árt néha megállni egy-egy pillanatra, s visszafelé, magunk mögé, a megtett útra figyelni. Mit hagytunk el, mi az, ami fontos volt? Mi az, amit nem kellene el(fel)ejteni, mert ma ugyanolyan érvényes, mint régebben?
Hábetlerék ma is itt élnek velünk/körülöttünk. Nem olvassák a Rozsdatemetőt…
Persze, a kiadott könyvek megmaradnak (ha megmaradnak), s ott csücsülnek a házi könyvtárak polcain, s türelmesen várnak. Nem kérnek enni. Mégis, van köztük jócskán olyan, amit érdemes újból megjelentetni: csak azért, hogy észre vétesse magát. Csak azért, hogy annak is „szembe jöjjön”, aki későn született, s így önhibáján kívül nem találkozott „A Művel”.
Aki már élt kicsit, az hosszan tudná sorolni, hogy korábbi olvasmányélményei közül mit kellene újra megjelentetni. S azoknál, akik olvasták, (szinte) biztosan rajta lenne ezen a listán a ROZSDATEMETŐ is. Hiszen Fejes Endre regénye nagyot szólt a saját korában, a hatvanas évek elején. Idegen nyelvekre is lefordították, s ennek a sikernek nem a szocialista kultúrharc volt az oka, hanem az, amit a regény megfogott. És az, ahogy a témát megragadta.
Fejes Endre (1923-2015) ebben a feszesre írt történetben is azt keresi, hogy a körülményei közé szorított ember sorsa mennyire determinált. Mekkora mozgástere van annak, akit ide-oda dobál a történelem, akinek az életén átgyalogolnak a nagyvilág eseményei, a háborúk, a forradalmak. Amikből a kisember pont csak annyit lát, amennyi őt közvetlenül megérinti.
A Hábetler család története, amit az író az első világháborútól az 1962-ben elkövetett gyilkosságig vezet, önmagában nem különbözik egy „átlag magyar család” életétől. A családtagok sem különösen jók, sem nem különösen rosszak: emberek, akik saját köreikben mozogva keresik a boldogságot, a boldogulást, a kielégülést, s közben nem látnak túl a saját beszűkült világukon. A nagyvilág valósága csak akkor és annyiban érinti őket, amikor és amennyiben beleszól hétköznapi kis életükbe. Nincsen szó politikai hovatartozásról, magasztos eszményekről, kiforrott állásfoglalásokról; élet van, amire reagálni kell. Úgy, ahogy az abban a pillanatban a legjobb. (Nyilván ezért volt lehetséges, hogy a könyv a hatvanas években megjelenhetett úgy, hogy benne van az 1956-os őszi történések lenyomata.)
Fejes Endre ebben az egy lélegzettel végigfuttatott, feszes történetben tükröt tart. Olyan tükröt, melyből a társadalom képe bontakozik ki, úgy, hogy ezt a képet pont a szereplők nem látják, nem láthatják:
„Csak zabáltok, tömitek magatokat túrós csuszával, rántott hallal, böfögtök, és ágyba bújtok, kedves Hábetler elvtárs!”
– üvölti a rozsdatemetőben halála előtt az áldozat (majd remegő kézzel cigarettára gyújt). A Fejes által megrajzolt szereplők, éppen egyedi vonásaikkal együtt prototípusai egy rosszul összerakott, éppen ezért rosszul működő társadalomnak. Döbbenetes látlelet, mely mellőz mindent, ami felesleges, a Rozsdatemetőből egyetlen mondatot sem lehetne kihúzni, mert akkor kártyavárként omlana össze a regény maga. Döbbenetes az a precizitás, ahogy Fejes Endre regénye megszólal. Döbbenetes ez a tudatosság – főleg a szereplők tudatosságának hiányában. A tragédia – persze ezt könnyű utólag megmondani – benne van a történetben az első pillanattól fogva, s a kérdés csak az, hogy mikor szaggatja szét Hábetlerék szélsőséges érzelmekkel átitatott családi életét. Pedig Hábetlerék jóravaló emberek, és sok értékes vonás van bennük. De ami tiszteletreméltó a jellemükben – a becsületesség, az összetartás, a családszeretet –, az mind az emberi élet primitív, vitális szintjén működő érzelem. Zsigeri.
A regény a megjelenésekor, 1962-ben komoly vitákat váltott ki, vádolták a szerzőt determinizmussal, s védték őt, mint aki jó marxistaként merült a társadalomábrázolás mélyére. Ma már ezeknek a vitáknak és vádaknak nincs jelentősége, viszont újraolvasva is egyértelmű, hogy a ROZSDATEMETŐ olyan regény, mely nem vesztett aktualitásából. Fejes Endre regénye egy szikárságában maradandó műalkotás, melynek pontossága és aktualitása megrendítő.
Hiszen Hábetlerék ma is itt élnek velünk/körülöttünk. Nem olvassák a Rozsdatemetőt, s ha mégis, akkor sem ismernek magukra.
***
A cikkben szereplő zenemű – részlet a Jó estét nyár, jó estét szerelem című zenés színházi alkotásból – csak illusztráció. Azt hivatott mutatni, hogy Fejes Endre munkássága – túl a tényleges időszerűségén – furcsa asszociációk táptalaja lehet…
