Gill Sims: Hát persze hogy iszom!!! [Why Mummy Drinks]– Partvonal Kiadó, 2018 – fordította Novák Petra – 360 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-5783-25-8
Egy elcsigázott anya naplója
Vannak titkot, melyekre csak akkor derül fény, amikor már nincs választási lehetőségünk. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne az élet, mennyivel felelősebb lenne ugyanaz a döntés – ez esetben a gyerekvállalás – ha nem kizárólag a saját bőrünkön tapasztalva jönnénk rá, hogy
szülőnek lenni szívás!
Persze, egyetlen pillanatig sem állítom, hogy ne lenne a szülőségnek „fényes oldala”, de ebben nincs is semmi meglepő, hiszen ezt nem is titkolja senki. Sőt, ha ez lehetséges, akkor fel is turbózza. Viszont az árnyoldalakról kussolni illik. És ez baj!
„Hát senki nem fogja fel, milyen sok időt töltök aggodalmaskodással, hogy mindent megfelelően csináljak, nehogy mások rossz véleménnyel legyenek rólam? Ha mindenki azt hiszi, hogy én magasról teszek mindenre, talán ők még nálam is sokkal több időt töltenek aggódással? Talán mindenki szorong, hogy túlélje a napokat, és teljesen hamis képet mutat magáról a világnak? És lehetséges, hogy senki sem olyan tökéletes, mint ahogy én gondolom, még a Tökéletes Lucy Atkinson Tökéletes Anyukája sem? Ennyi bor után már képtelen voltam ilyen komoly kérdéseken gondolkodni. Karácsony van.”
Gill Sims egy naplóregénnyel törte át „a hallgatás falát”, s tette ezt elképesztő intelligenciával úgy, mintha csak viccelne. Mert persze viccel. Pontosabban viccel is. Regényének hősnője egy anya, aki félállásban dolgozik, s közben igyekszik ellátni két gyermekét, s férjét, aki néha bizony igazi seggfej… mint a férjek általában. A napló egy évet foglal magában, és a tanév elejével indul, amikor hősnőnk elhatározza, hogy jobb anya és jobb feleség lesz, mint eddig. Persze, ahogy ez az ilyen tervekkel lenni szokott, már az első napon teljes az összeomlás, és folytatódik a korábbi évekből ismert káosz. A harc a Tökéletes Anya címért, s a rivalizálás a magukat Tökéletes Anyának mutató szülőtársakkal. Tényleg ijesztő vesszőfutás, és tényleg vicces kívülről nézni a csetlés-botlást és esetlenkedést. Ami igazából – valljuk be végre! – minden szülő sajátja. Akkor is, ha iszonyatos energiákat öl abba, hogy kifelé ebből semmi ne látszódjon.
Gill Sims kutyája (forrás Facebook)
Ki ítélne el egy stresszektől terhelt anyát azért, mert néha lecsúszik egy-egy pohárka bor. Meg egy kis tequila. Meg néhány pohár gin… esetleg egy-két(-három-négy) koktél. Ki merné azt állítani, hogy egy anyának nincs joga néha kiengedni a feszültséget és felhőtlenül lazítani?
Gill Sims könyve persze több, mint állapotjelzés – nem véletlenül lett bestseller a briteknél –, hiszen a viccet félre nem téve, ez egy fejlődésregény. Egy harminckilenc éves kétgyermekes családanya felnőtté válásának – és az ez ellen való kapálózásnak – lehetünk tanúi. S két kacagás közben akár meg is rendülhetünk, s kérdéseket tehetünk fel magunknak. Akár arról is, hogy mit jelent valójában felelősségteljes, másokért felelős felnőttnek lenni. Mert biztos, hogy nem azt, hogy karót nyelt, kiégett, magára nem figyelő emberroncsként kellene tengődni.
Az alkalmankénti piálás bőven belefér! Tényleg. Ahogy belefér a rendetlenség, a káosz, a kisebbségérzés, és a sok-sok fejünk fölött összecsapó hullám is. Ahogy bele kell, hogy férjenek a régi és újabb barátok, meg a rokonok is. Mindkét kategóriából elég izgalmas felhozatalt produkált az írónő. A gyermekeit egyedül nevelő álompasiról gyorsan kiderül, hogy meleg (és ezzel nincs semmi baj), az előkerült kamaszkori szerelemről kiderül, hogy barátnak jó lehet. És az elviselhetetlen rokonokról is megtudjuk, hogy – a látszat ellenére – emberek. A Tökéletes Anyák sem tökéletesek, sőt…
„Az összes anyuka ténylegesen megvallotta, hogy soha nem érezte magát elég jónak, és hogy rengeteget aggódik, hogy talán rosszat tesz a gyerekének azzal, hogy dolgozik, vagy épp azzal, hogy otthon van vele. Mind-mind arra jutottak, hogy akármennyire is szeretik a gyerekeiket, szülőnek lenni bizony néha agyzsibbasztóan unalmas és rettentően kemény feladat.
Ki gondolta volna, hogy mindegyikünk így érez? Hogy néha még a Tökéletes Lucy Atkinson Tökéletes Anyukája is legszívesebben ráordítana a tökéletes kislányára, hogy húzzon már el, és fogja már be? Hogy Fiona Montague időről időre bezárkózik a fürdőszobába sírni, mert képtelen végignézni még egy részt a Peppa malacból? Vagy, hogy a szuper sikeres filmes Alicia a múltkori fontos tárgyalásán azon kapta magát, hogy hangosan énekli az egyik gyerekműsor főcímdalát?”
A Hát persze hogy iszom!!! egy kulcsfontosságú regény. Nem csak anyáknak, de apáknak is. Lehet, hogy nem is könyvesboltban kellene árulni, hanem gyógyszertárban, az antidepresszánsok mellett és helyett. Vagy kocsmákban, bárokban és borozókban, az élelmiszerbolt ital osztályán…
