Imádom a színházat, ez sosem volt kérdés. Mégis, az utóbbi években egyre kevésbé vonzott, hogy klasszikus kőszínházba menjek – érdeklődésem inkább az interaktív, transzformatív, a nézőket résztvevőként vagy akár alkotóként bevonó formák felé fordult. Sok különleges megoldás lepett már meg az idők során, de a Meetlab jövő heti, budapesti előadása, a HOW TO DISAPPEAR COMPLETELY még ezek közül is kiemelkedik. Úgy tűnik, a világot manapság már nemcsak deszkák jelenthetik, hanem a hihetetlen iramú technikai (inkább technológiai) fejlődés is, amely lehetővé teszi, hogy megéljünk egy izgalmas kalandot, és közben akár a saját helyünkről is eltöprengjünk a minket körülvevő láthatatlan hálók kötelékében. Ivanyos Ambrussal, a Meetlab tagjával és a PLACCC 2018-on bemutatott előadás megálmodójával beszélgettem.
Ha színházi előadásnak tekintjük a HOW TO DISAPPEAR COMPLETELY-t, akkor a leírás alapján ez a legformabontóbb alkotás, amellyel valaha találkoztam. Mit kell tudni a hátteréről?
Már nagyjából három éve foglalkozom ezzel a témával, és ebből úgy két és háromnegyed évet kifejezetten azzal töltöttem, hogy megtaláljam hozzá a legjobb formát. Van egy In-Situ nevű óriásszervezet, amelynek a tagja vagyok – ők kifejezetten azért léteznek, hogy művészek köztéri, a hagyományostól, konvencionálistól eltérő műalkotásait és ezekre szakosodó fesztiválokat támogassanak. Sok segítséget kaptam tőlük ahhoz, hogy ezzel a koncepcióval előrébb jussak. Az én közegem alapvetően a színház, pár éve színházi dramaturgként végeztem a Színművészetin, de hamar elindultam egy olyan irányba, amire valóban illik a “formabontó” kifejezés. A HOW TO DISAPPEAR COMPLETELY esetében leginkább az érdekelt, hogyan lehetne egy élő szereplők nélküli előadást létrehozni, aminek ráadásul konkrét ideje sincs: nem lehet előre megmondani, hogy mikor kezdődik és mikor ér véget. Sokáig keresgéltem, mígnem rátaláltam erre a technológiára és formára, ezután már csak a megfelelő tartalmat kellett kifejleszteni az előadáshoz, vagy játékhoz, ha úgy tetszik.
Mi az a Meetlab?
A Meetlab műhelyként indult, ahol különböző területekről érkező fiatal alkotók kísérletezhetnek, és a mai napig félig-meddig nyitottan működik. A repertoárban van fénytechnika, lézer, kerámia, beton, programozás, bármi. Én egy pár évvel ezelőtti, Intraverse című előadás révén kerültem kapcsolatba műhellyel, lévén, hogy ott a Meetlabban készítettük elő. Ott ragadtam, és azóta én is ott dolgozom. Csiszár Matyi, Tóth Bálint és jómagam vagyunk a társaság művészeti magja, kifejezetten ilyen jellegű projektek kivitelezéséért felelünk. A célunk a technológia és művészet kölcsönhatásának megteremtése, hogy az egyenlet mindkét oldala egyaránt inspirálódjon a másikból.
Ha jól értettem a leírásból, a nézők okostelefonnal a kezükben barangolnak a városban. Ez akár a Pokémon Go vagy bármelyik, hasonló alapelven működő játék is lehetne. De hogyan lesz ebből művészet?
Jó ez a példa, hiszen az említett telefonos játékok is az augmented reality, azaz kiterjesztett valóság alapelvén működnek. Ilyenkor egy digitális eszköz segít abban, hogy a valóság egy kiterjesztett rétegét ismerjük meg, ami sokféleképpen történhet. Ebben a konkrét esetben például a telefon képernyőjén nincs semmi. Az előadást magyarul mint “interaktív városi hangjáték”-ot hirdetik, bár szerintem kifejezőbb (és lefordíthatatlan) az angol “augmented audio narrative”, tehát az előadást csak és kizárólag fejhallgatón keresztül hallgathatjuk.
A technológia lényege, hogy geolokációs bemérés segítségével a telefonunk annak megfelelően játszik le hangfájlokat, hogy éppen merre járunk. Hogy mitől lesz ez műalkotás? Az egésznek van egy narratívája, tulajdonképpen egy történetben barangolunk, amelynek az egyes egységei szervesen kapcsolódnak a bejárt helyszínekhez.
Mik ezek a hangfájlok?
Részben egy narrátor szövegeit halljuk, részben zenét. Maga a technológia egy fix területen belül működik, ahol viszont mindent be lehet járni, és mindenhol történik valami. Afféle open world szimulációs játék ez, ahol néző – vagy inkább résztvevő – mozgása is hatással van a történet alakulására, például egészen más történik, ha valaki jobbra fordul egy sarkon, mintha balra menne.
Aha, régen voltak ilyen könyvecskék is, ahol kockadobással vagy spontán döntésekkel dőlt el, hogy merre tart a cselekmény…
Igen, mint a kalandjáték/kockázat. A mi projektünk narratívája is ezen alapul, de nagy különbség, hogy a miénk nem egyirányú. A könyvekben még ha vissza is kerülsz valahová a történet egy-egy pontján, ez csak látszat, hiszen előbb-utóbb mindenképpen ugyanoda jutsz. Nálunk viszont minden döntést követően tényleg más lesz a tartalom, és nemcsak lineárisan haladhat a résztvevő, hanem ha úgy dönt, a történetben visszafelé, vagy egy dramaturgia szinten belül akár vízszintesen is.
Akkor ez a sok történetszál, dramaturgiai megoldás mind a te műved?
Igen, jelenleg a projekt minden részét én csinálom. Ebben benne van a sztori kitalálása és megírása, az applikációfejlesztés, az én hangomon szólal meg a történet, és én írom hozzá a zenét is.
Dolgoztál valaha tradicionálisabb kőszínházban?
Az egyetem alatt végig ilyesmivel foglalkoztam, dolgoztam független társulattal és kőszínházzal is. Viszont már akkortájt is a posztdramatikus színház volt a fő kutatási területem, a szakdolgozatomat is ebből írtam, és kapcsolatba kerültem egy német társulattal, a machina eX-el, akik számítógépes játékok struktúrájára épülő élőszereplős színházi játékokkal foglalkoztak. Aztán itthon is egyre inkább efelé mozdultam el, jött a Meetlab, jöttek egyéb projektek, most pedig a színháztól még jobban elszakadva teljesen a digitális térbe helyezem ezt az előadást.
Ez vajon többet mond a ma emberének, mint a hagyományos színház?
Az biztos, hogy mást mond. A köztéri installációk teljesen máshogy működnek, mint a színház, szerintem nem lehet érdemi különbséget tenni az ennyire eltérő befogadói élmények között. De az tény, hogy én mint alkotó jelen pillanatban izgalmasabbnak tartom az ilyen típusú munkákat, mint a hagyományos színházat.
Ennek azért van egy nagyon erős jelenidejűsége is, ugye?
Igen, színházelméleti szempontból itt kapcsolódik a posztdramatikus színházhoz. Elég sok izgalmat, inspirációt jelentett egy efféle hipotézis tesztelése, átültetése a gyakorlatba. Emellé jön még a videójátékok nézőpontja, a játékos személyes szempontjából elbeszélt történet átadhatósága. A tradicionális színházban a néző, a színész és a szerep három különálló dolog, itt viszont mind egyek. Nem kizárt, hogy egy mai embernek, aki videójátékok között él és akár még el is idegenedett a kőszínháztól, erősebb érzelmi élményt adhat ez a darab. De azért ez egyben egy anti-videójáték is, hiszen nincs képi világ, így elég erősen megdolgoztatja a fantáziát. A valóságot egy nyelvi rétegen keresztül teremtjük, és ez is egy általánosabb filozófiai, nyelvelméleti kérdéskörre reflektál. Azzal, hogy olyan réteg kerül a nézők elé, ami egyértelműen fikció, megtapasztalhatják, hogyan kap(hat)nak más és más valóságértelmezéseket nyelvi termékeken keresztül, de egyben azt is üzeni a darab, hogy mindannyian formálhatjuk a saját valóságunkat, ha tudatosan figyeljük és hatalmunkban tartjuk a nyelvet.
Miről szól a történet?
Egy városról, ahonnan emberemlékezet óta tűnnek el lakók, senki nem tudja, hogy hová és miért. Egy szereplő, Andrej érkezik ide, és utánajár, hová tűnnek az emberek. Őt követjük az elbeszélés során, hallgatjuk a kalandjait egy fiktív városban, miközben a saját városunkban, annak fizikai valóságában járunk.
Miért angol a darab címe?
Tulajdonképpen ha kimondom magamban a címet, akkor nemcsak erre az előadásra asszociálok, hanem az egész többéves munkámra, a hosszú távú projektre, amelynek csak egy állomása ez a mostani előadás. Szerintem a HOW TO DISAPPEAR COMPLETELY kifejezetten jól hangzik így, reflektál a mai világban a csapból is folyó életvezetési tanácsokra, hasznos tippekre és az ezeket közvetítő megmondóemberekre. Ezt az áthallást semmilyen más fordítással nem sikerülne megőrizni. Emellett Németországban is azt tapasztaltam, hogy legtöbbször már nem fordítják le a frappáns angol címeket, hanem meghagyják őket eredetiben. A mi döntésünkben az a praktikus ok is közrejátszik, hogy a HOW TO DISAPPEAR COMPLETELY-t eleve két nyelven tárjuk a közönség elé Budapesten, magyarul és angolul. Bárki részt vehet a kalandban nyelvismerettől függetlenül: csak egy fej, egy okostelefon és egy fülhallgató szükséges hozzá.
Meetlab – HOW TO DISAPPEAR COMPLETELY
interaktív városi hangjáték
2018. szeptember 14-16. 16.00-20.00
találkozóhely: Meetlab, 1111 Budapest, Stoczek utca 11.
