Büdi úr igazi neve számomra ismeretlen. Furcsa, hiszen kapcsolatunk nem új keletű.
„Ázott rókaszaga van.”
Így fogalmazta meg régi barátném, és bár soha nem szaglásztam rókát, főként nem ázottat, elhittem, hogy az pont ilyen, és ettől kezdve így azonosítottam minden hasonló illatélményt.
Büdi urat kolléganőim keresztelték el, nem nehéz kitalálni miért… büdi volt.
Büdi is!
Nem ez volt ugyanis az egyetlen kellemetlen tulajdonsága. Rettenetesen fárasztó volt, és… mondjuk ki nyíltan…kicsit gyagyás. Jóindulatú gyagyás. Aki bár mindig fizeti a számlát tisztességgel, köszönni is tud, mégis menekülsz előle, mert az egy légtérben töltött nap/perc rövid ideje alatt is képes lerombolni a vendéglátás örömeibe vetett maradék hitedet, ami az évek múltával már amúgy is roskadozó lábakon áll.
Büdi úr az a tipikus jelenség, aki mindig több számmal nagyobb nadrágot hord, aminek a két szárába belefér az egész passzát szélrendszer. Ezt elegánsan leszűkíti egy katonai derékszíjjal. Mindig inget visel, világos színűt és zsírfoltosat. Bár nem illeszkedik munkaköréhez, mégis diplomatatáskát hord, aminek az oldalait szalámis zsemlék és PET-es palackok domborítják. Frizurája messziről rendezett zselézettnek, közelről zsíros korpalemezesnek tűnik. A nyelve érthetetlenül kilóg néha a szájából, hol jobbra, hol balra. Ez a kellemes dizájn rókaszagban végződik. Ázottban… ugye.
Kommunikációjának örök és egyetlen lényegi eleme ez volt:
„Ma te fizetsz! Jó?”
„Ezt te fizeted akkor! Jó?”
„Ezt nem fizetem ki! Jó?”
„Nincs pénzem, meghívsz nem? De! Nem? Dehogynem.”
Más kérdést soha nem tett fel. Valami főnökasszonyfélének gondolt engem – úgy is szólított –, talán azt is gondolta, néha verem a kollégáimat, vagy vért iszok reggelire, legalábbis úgy nézett mindig rám, mint valami űrlényre.
Mindenki életében van egy Büdi úr, ez egészen bizonyos.
Tizennégy évig viseltük egymást a pult két oldalán.
Az élet aztán máshová sodort engem… de ugyanaz az élet Büdi urat is visszasodorta mellém.(Fasza.)
Az ottani munkatársak – ismerve előéletünket – háborús időket megidézve bújtattak B. úr elől.
Egy-egy pillanatot leszámítva – amikor B. úr a fal mögül kilátszó orrhegyemmel vitatkozott – elmondhatjuk, hogy a kolleganők mentőakciója általában sikeres volt. Nem volt lelkifurdalásom emiatt. Éveket öltem ebbe a fantasztikus kapcsolatba, gondoltam jöjjenek most a fiatalok. Pedig egyszer pár szem promóciós ingyen cukorkát is hozott nekem, Mikulásra meg csokinyulat, ennek ellenére folytattam a rejtőzködő hadműveletet. Három évet úsztam meg így.
Aztán véget ért ez a korszak is, én pedig hónapokkal később a haladó korszakkal és a kosarammal együtt bevásárolni indultam.
Hazafelé körbenéztem, hátha látok valami mókásat a faluba’.
Balhátra pillantottam és akkor… totális ledermedés. Móka nuku.
Büdi úr haladt felém nagy léptekkel, nadrágszárát feszítették a böjti szelek, nyelve jobban kilógott, mint Pimpának, és a tekintetünk elkerülhetetlenül találkozott. Kiszemelt vadként kerestem a menekülési útvonalat, esélytelenül. Sehol egy rohadt ajtófélfa, de még egy qrva bokor sincs.
Abszolút matt. Nekem.
(B.úr)- Szevasz!
(Én) – Szevasz!
(B.úr)- Ugye nem te vagy az?
(Én)- Egészen biztosan nem én vagyok az!
(B.úr)- Akkor szevasz!
És ennyiben maradtunk.
Útjaink elváltak, de természetesen visszanézett és rám ordított
– AKKOR TE FIZETSZ!
Most jöhetne egy romantik végszó, hogy végül B.úr után szaladtam, fizettem neki a közeli büfében egy kevertet, és végre feltett nekem egy értelmes kérdést, de nem.
Mi a büdös életben nem fogunk Büdi úrral kocsmázgatni. Meghagyom neki ezt a kis játékát, nekem pedig lesz min derülni néha.
Úriember amúgy sem engedné, hogy fizessek. Ő pedig biztosan egy úriember… a lelke mélyén (legeslegmélyén).
Na jó, a nevét talán legközelebb megkérdezem.
Taba Erika
(A borítóképen Martin Gut svájci művész Babyfalle című alkotása látható.)
