RABLÓMUSICAL A PORTUGÁL SZERZŐJÉNEK BETÉTDALAIVAL
A Bonnie és Clyde musical nagysikerű magyarországi ősbemutatója után augusztus végén két előadással érkezik a ráadás a Városmajorba. A darab betétdalait Egressy Zoltán, az egyik legsikeresebb és legtermékenyebb kortárs írónk, a Portugál, a Százezer eperfa, a Júlialepke, és további darabok, regények, novelláskötetek szerzője fordította.
Drámaíróként több, mint száz színházi bemutató van a hátad mögött, a musical viszont, ha jól tudom, új terep. Hogy tetszett a bemutató?
Többek között az a jó a színház világában, hogy időnként váratlan meglepetések érik az embert, olyan felkérések, amelyek egyáltalán nem hasonlítanak a korábbiakhoz. Most dalszövegek fordítása volt a feladatom, ilyet korábban nem csináltam, bár a következő színházi bemutatóm Győrben éppen egy musical lesz, Aréna címmel. Viszont ott a prózai részt írom. A Bonnie és Clyde bemutatója nagyon tetszett, komoly élményt jelentett a fiatal színészek érett, ízléses játéka. És persze Harangi Mária szintén érett, ízléses rendezése. Nem beszélve a zenekarról. A városmajori színpadnak örültem, különleges atmoszférájú közeg, van egy sajátos, jó hangulata.
Mennyiben hagyott ez az anyag szabad teret neked, mint dalszerzőnek?
Alapvetően fordításról volt szó, szabadon tehát csak mérsékelten kezelhettem a szöveget. Igyekeztem hűségesen követni az eredeti jelentést, prozódiát és rímtechnikát, de figyeltem a prózai részekre is, mert alkalmazkodnom kellett a szereplők beszédstílusához. Szerintem akkor jó egy musical, vagy legalábbis én azt szeretem, ha éneklés közben a szereplők nagyjából ugyanazt a nyelvet használják, mint a prózai megszólalásaikban.
A darabbeli fiatalok mindent feltesznek egy lapra, fejjel mennek a falnak, de élvezik a törvényen kívüliségüket. Te mennyire voltál lázadó az ő korukban?
Olyan módon nyilván nem voltam határfeszegető, mint Bonnie és Clyde. Alapvetően röhögtem mindenen.
És például játszottál egy zenekarban…
Igen, doboltam és énekeltem a megboldogult Sztriptíz zenekarban, az első kötetem pedig verseket tartalmazott, a ritmus tehát mindig fontos szerepet játszott az életemben. A verseket később színdarabok követték, az utóbbi években viszont inkább prózát írtam; a ritmus, a zeneiség minden műnemben lényeges komponens.
Amikor elkezdtél írni, mennyire volt fontos számodra a siker, az ismertség?
Aki ír, vagy bármilyen más alkotó tevékenységet végez, annak fontos, hogy az, amit csinál, eljusson az emberekhez. Ezzel kapcsolatban egészséges mértékű hiúság van bennem, de alapvetően nem az én személyem fontos, vagy hogy a nevem forogjon, hanem az, amit csinálok. Nem magamnak szurkolok, hanem a műveimnek. Vannak olyan írások, amelyek jó pályát futottak be, és akadnak kevésbé ismertek is, a sikerességük nem attól függ, hogy én melyiket tartom erősebbnek. 
Az írásaidban szeretsz összezárni különféle embereket, alkalmi közösségeket hozol létre, de te magad mintha nem tartoznál semmilyen közösséghez.
Néha össze vannak zárva a szereplőim, néha nem. Színpadon valóban gyakran előfordul. Ami engem illet, a Szépírók Társaságának például tagja vagyok, sőt az Író fociválogatottnak is, de különféle egyéb műhelyekhez, irodalmi csoportosulásokhoz soha nem tartoztam. A jelenségeket is igyekszem kívülről, kellő távolságból figyelni, ez persze hol sikerül, hol nem.
A Lila csík, fehér csík című 2015-ös regényedben Törőcsik Andrást, a focistát és a jelenséget írod meg. Szerinted működik ma még a jó öreg focimetafora?
A foci, mint metafora engem őszintén szólva eléggé fáraszt. Nagyon elcsépelt dolog. Ez a regény inkább a felnövésről és az elengedésről szól, nem a foci a lényege. Inkább a kamaszkorom, egykori rajongásom és a jelenlegi viszonyom az akkori kamaszhoz, aki voltam. Alapvetően tehát rólam. De én behelyettesíthető vagyok, bárki magára ismerhet, amennyiben volt egykor kedvence, ha ott volt valaha valakinek a fotója a szobája falán. És aztán megélte a leválást, ami nagyon szomorú, de egyben felemelő is, hiszen ez nem más, maga a felnövés.
