Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Reichert Gábor A fiatal Juhász Ferenc és a „társadalmi megrendelés” címmel írt esszét a költő születésének 90. évfordulója alkalmából.
„Eörsi István Tézisek az olvashatatlan költészetről és Juhász Ferencről című, A Szent Tűzözön regéiről szóló kritikai diskurzushoz kapcsolódó publicisztikájában ekképp foglalja össze véleményét az 1969-ben megjelent kötetről: „Nagy költők olvashatatlan költeményeit is társadalmi szükséglet hozza létre. Ha ez elég erős és körülhatárolt, akkor legalább korukban hatnak a szóbanforgó művek. […] Juhász újabb művei mögött a társadalmi megrendelés csak határozatlan, elmosódott hangulat, elvont világérzés, mely elveszetten kóborol a sok ezer folyosós verslabirintusban.” A „társadalmi megrendelés” hiányával mint a nagy művészet létrehozását lehetetlenné tevő körülménnyel – ahogy az idézet is mutatja – nem a közelmúltban szembesült a Juhász-olvasás, és természetesen nemcsak az ő szövegeinek befogadását változtatta meg az irodalom feltételrendszerének alapvető átalakulása. Eörsi ugyanitt arról is ír, hogy éppen ebből kifolyólag a korai alkotások jelenthetik az életmű későbbi darabjainak aranyfedezetét: „Juhászt senki sem olvasná, ha újabb eposzai előtt nem írta volna meg olvasható – zseniális – verseit.” Meglehetősen sarkos és túlzó állítás, azzal azonban aligha vitatkozhatunk, hogy a szerzőt jó ideig övező kultusz gyökerei a korai művek környékén keresendőek. Bár Eörsi nyilvánvalóan nem a negyvenes és az ötvenes évek fordulóján megjelent kötetekre utal (Szárnyas csikó – 1949, A Sántha család – 1950, Apám – 1950), amikor „zseniális” verseket említ, úgy gondolom, éppen ezek azok az alkotások, amelyek leginkább a „társadalmi megrendelés” hitében születtek, és amelyek a későbbi művekkel szembeni olvasói és kultúrpolitikai elvárásokat is meghatározták – akkor is, amikor szerzőjük már felfedezte, hogy írásainak mondandója és formaeszménye nem minden ponton esik egybe a befogadó közeg elképzeléseivel. Ahhoz tehát, hogy Juhász Ferenc költészetfelfogásának viszonylag hamar észlelhetővé vált anakronisztikusságáról beszélhessünk, elengedhetetlen, hogy számot vessünk a pályakezdő művek által megjelenített költői önértelmezésekkel.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csuhai István recenziója Mathias Énard Iránytű című regényéről szól.
„Az 1972-ben született Mathias Énard harmadik magyar könyve ez, a tanulmányait és korai pályafutását valóban orientalistaként indító írótól tavaly az eredetileg 2008-ban közreadott Zóna (Libri), az idei budapesti könyvfesztiválra a 2010-es Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról (Jelenkor) jelent meg, egy időben a franciául 2015-ös Iránytűvel. Az Iránytű és a Zóna között sok az átjárás (a Zóna több évszázadra kinyújtott, a Földközi-tenger környezetére, a Marokkótól Mekkáig kiterjesztett zónában játszódó nagy története is korlátozott időtartamban van elbeszélve, egy Milánóból Rómába tartó vonatúton, ugyancsak egyes szám első személyben). Olykor úgy tűnik, mintha mindaz, ami az Iránytűben humoros, szellemes vagy könnyed, a Zónában rejlő komor és komoly anyag írói ellensúlyozása lenne. Tótfalusi Ágnes felhőtlen, a rendkívüli sűrűségű anyagban nagyszerűen eligazodó, remekbeszabott fordítása is megerősít benne, hogy a Mathias Énard-ral való ismerkedést legcélszerűbb az igen vonzó, tűzijátékszerűen ezerfelé szálló Iránytűvel kezdeni, és akkor súlyos párdarabja, az egyetlen pontra beásott, a háború nagy témáját középpontjába állító és inkább deprimáló Zóna is más fényben ragyog majd.”
AZ ÉS KÖNYVE AUGUSZTUSBAN
Németh Gábor Túlélettan halandóknak címmel írt Takács Zsuzsa A Vak Remény című összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötetéről.
„Nehéz ezt nem szóba hozni, szóba is hozom, életművet egyetlen vaskos kötetben letenni az asztalra, nem elfelejtve, hogy bizonyos előfeltevések szerint azt az asztalt ilyenkor illik beszakítani, bizony, kellemetlen feladat. Betűrendes címmutató! Mintha hősi halottak listája volna valami emlékművön. Az ünneplésben van valami kínos, az ember valahogy fölöslegessé válik a saját nagyon kerek születésnapján, zavaró tényező, körülbelül, mint az építészeti magazinok high tech villákat bemutató képein volna a házigazda, ha ráengednék a fotósok. Esendő alak, árnyékot vet, nyomokat hagy a hibátlan felületeken. Él, mi több, egyenesen odalétezi magát, tökéletlen és zavarba ejtő. Takács Zsuzsa összegyűjtött és új verseit mégis valahogy jó kézbe venni. Mintha karcos ablaküvegen át néznéd az esőt, éppen veri szét az ágak között beszűrődő reggeli fényt. Ahogy az ördög a feleségét, azzal a gyengédséggel.”
VERS
A versrovatban ezen a héten Gyárfás Endre „történelmi” limerickjei, Szabó Krisztina versei és Vedres Ági tematikailag szorosan összetartozó versciklusa kapott helyet. Ízelítőül Gyárfás Endre limerickjei közül idézzük az egyiket:
Lázasan tört egy luzitán
túl a Jóreménység fokán.
Elfoglalta Mombasát,
hol a nőket megnézték
matrózai éjfél után.
PRÓZA
A héten Orcsik Roland, Simon János és Harsányi Sulyom László prózája kapott helyet, tárcatár: Totth Benedek.
Részlet Totth Benedek Az erkély című tárcanovellájából:
„Délelőtt leszereltem a belső kilincset, csavarokkal rögzítettem az ajtót és az ablakokat. Az erkélyről nem lehetett lemászni, feljutni is csak tűzoltók tudtak volna. Biztonságban voltam, végtelen nyugalom szállt meg, az sem érdekelt, mi lesz, ha egyszer mégis úgy döntök, hogy nem akarok többé az erkélyen élni.
A vízellátást könnyen megoldottan az öntözőrendszerrel, az aszályosabb időszakokat a hordókba gyűjtött esővízzel vészeltem át. Az első hónapokban befőttet, konzervet, savanyúságot és lekvárt ettem, de tavaszra beértek ez első saját termesztésű zöldségek és gyümölcsök a kifeszített fólia alatt. Naponta végigtöröltem magam egy vizes ronggyal.
Így élek hét éve, és így fogok élni, ki tudja, meddig.”
TÁRLAT
György Péter magyar írók régi balatoni fényképeit elemzi, melyekből a PIM-ben látható kiállítás.
„Hunyady József író, amatőr fényképész 1961-ben Szigligeten készült fotográfiáján Görgey Gábor mintha egy ajándékfalatot dobna figyelmes vizslájának, igen ám, de a hű eb mögött egy kedélyes alak, Csurka István fekszik hasán a fűben, s mintegy jelképesen, ugyancsak a falatkára éhesen emeli fel fejét, nyitja nagyra száját: ugyan beletalál-e a fiatal drámaíró. Az ötvenes években Görgeynek épp elég baja adódott a családját illetően, Csurka 1956 után egy fél évet töltött Kistarcsán. Ő huszonhét, Görgey harmincnégy éves volt akkor. A háttérben egy fiatal nő fekszik a fűben, odalátszik a vár, ősz és tavasz közt jár az idő, Csurkán zakó, Görgey pulóvert visel. Nem az ártatlanság kora, hanem egy kivételes pillanat volt ez: mindketten túl voltak a nehezén annak, amit a kortól kaptak, s még előttük állt, amit aztán ők okoztak másoknak. Egyikükből, a nehézfiúból rettenetes politikus lett, másikukból tehetetlen és jóindulatú miniszter.”
SZÍNHÁZ
Fáy Miklós A ravatalon címmel írt Kerényi Imréről.
„Csóváltuk a fejünket, egy ilyen tehetséges ember, semmi szüksége nincs rá, és mégis beszáll a politikába. Miért? Azt hiszi, ki tudja használni az ott fújó szeleket? Nem lehet a politikával szemben győzni. Amíg él, azt mondják, azt mondjuk, hogy szépen beállt a szélirányba, amikor meghalt, azt mondjuk, te szegény, nem vetted észre, mennyire csak kihasználtak. Amíg téged szidtak a lapok, addig nem róluk volt szó. Amíg egymást eszitek, addig nem minket. A végén saját halott leszel, és mindenki elfelejti az életművet.”
TÉVÉ
Grecsó Krisztián Halleluja címmel írt Kulka János televíziós interjúiról (ATV, RTL Klub).
„Ágyban fekve néztem az interjút, csövek lógtak belőlem, és ha a naphosszakat mellettem virrasztó feleségem lejátszott volna egy dalt nekem, nem biztos, hogy tudtam volna énekelni vele. Nem lettem volna rá képes. És nem azért, mert egyáltalán nem volt hangom, hanem mert belül kushadt a kedv. És akkor felültem. Mint egy úr, lelógattam a lábam az ágy mellé. Ez volt az én válaszom Kulka János derűjére, aki ránevetett a már idegen egóra, a régire, akit maga mögött hagyott, és aki már akkor sem tudna lenni, ha a sors visszacsinálná ezt az egészet. És együtt kacagott ezzel az új emberrel is, akit próbál megfejteni, elfogadni, a teste, az afázia kíméletlen magányában, akiben viszont a megvilágosodás különös, ragyogó szelleme él.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
