Veronica Henry: Álmaink otthona [The Forever House] – General Press kiadó, 2018 – fordította Fügedi Tímea – 360 oldal, kartonált kötés – ISBN 9789634521532
Ha egy sztori helyszíne és főszereplője egy öreg vidéki ház, mely már-már túlságosan is idilli környezetben terül el, a horrorfilmeken edződött ember rögtön arra gondol, hogy most több órányi rettegés vár majd rá. De azért vannak kivételek! Veronica Henry – Álmaink otthona című regényében a ház senkit sem támad meg, és a tükörben sem jelennek meg démoni arcok, miközben a tulajdonos épp magában gyönyörködik. A kötet a General Press kiadó Írisz Könyvek sorozatában jelent meg júniusban, és Fügedi Tímea fordította.
A regény a vidéki Angliában játszódik, főszereplőnk az ingatlanügynökként dolgozó Belinda Baxter. A munkamániás nő eltökélt célja, hogy méltó vevőt találjon az ingatlanra, melybe valósággal beleszeret. Belinda még komolyabban elkezd kötődni a Hunter’s Moon-hoz, amikor megismeri annak tulajdonosait, Sally-t és Alexandert. A házaspár fia, Leo ugyanakkor nem szeretné, ha eladnák a családi fészket, melyet sokan csak álmaik otthonaként emlegetnek. A kötet az időben ugrálva mesél el személyes és családi drámákat, melyek mind a Hunter’s Moon házhoz kötődnek. Veronica Henry nagyon ért hozzá, hogy miként kell megidézni az angol kisvárosok idilli hangulatát. Bár a Hunter’s Moon-ról nincs kép a könyvben, de a brit írónő olyan áhítattal, olyan ízlésesen mesél róla, hogy ha az ingatlan valóban létezne, és jó körökben mozgó gázszerelő lennék, azonnal megvenném. A szerző– mint egy ügyes ingatlanügynök –megszeretteti velünk a házat.Elhiteti, hogy az nem csupán egy épület, hanem a Hunter’s Moon-nak van múltja és jelenje, mi pedig azon izgulhatunk, lesz-e jövője.
„A Cotswold megyei Peasebrooktól három kilométerre ugyancsak figyelnie kell, hogy észrevegye az apró, keskeny leágazást a bal oldalon: nincsen kitáblázva, úgyhogy vigyázzon, mert könnyű elmenni mellette! Az út épp csak olyan széles, hogy elférjen rajta egy traktor, és magas bokrok között kanyarog szűk egy kilométeren keresztül, mielőtt beleveszne az erdőbe. A feje felett összeérnek az ágak, mint a díszőrség fegyverei, az aszfaltot pedig majdnem teljesen benőtte a fű, csak egy kis ösvény maradt belőle: azon kell végigmennie. Többször is felmerül majd önben, hogy nem tévedt-e el, mivel az út végtelennek tűnik, és mintha nem vezetne sehová. A gyomra liftezik, amikor áthajt az apró, íves hídon, utána azonban már meg is érkezik a két szögletes oszlophoz, amelyek tetején egy-egy aranyozott kőgolyó áll. Belepte őket a moha, a kapu szárnyai pedig himbálóznak a sarokvasukon, ám a jelzőtáblák hiánya ellenére is azonnal tudni fogja, hogy megérkezett a Hunter’s Moonba.”
A történet először Belinda Baxterre fókuszál, megtudjuk, miért is kötődik annyira a házhoz, és miért fél annyira az elköteleződéstől. Aztán egyre több szereplő életébe kapunk betekintést, többször visszaugrunk a 60-as évekbe, hogy a ház korábbi lakóit is megismerjük. Kiderül például az is, hogyan is lett a ház lakója Sally, és ki volt Margot Willoughby. Az Álmaink otthona tablószerű regény, mely teljesen életszagú történeteket mesél el. Veronica Henry karakterei összetettek, olyan, mintha hús-vér emberekről olvasnánk, akikkel a szerző érzelmi kapcsolatban állna. A könyvnek megvan a romantikus, nosztalgikus felhangja, miközben egyetlen percre sem esik bele az olcsó hatásvadászat csapdájába. Olyan, mintha egy lassú sodrású melankolikus hangvételű filmet néznénk. A regény, ha nem is direkt, de felveti azt a pszichológiai kérdést, hogy milyen kötődés alakulhat ki élettér és ember között, és miként határozza meg egy személy életét, hogy hol nő fel. Az Álmaink otthona kötetet nyugodt szívvel ajánlom azoknak az olvasóknak, akik egy érzelmes, de nem érzelgős drámával kívánnak kikapcsolódni a nyári kánikulában.
