+ Interjú

Gerő László: Kortárs gyűjteményt létrehozni életem legnagyobb kihívása volt

Gerő László

A magyar kortárs piacba nem áramlik a nagytőke, kezdetleges a másodlagos piac. Kevesen vagyunk, akik ezt szenvedélyből csináljuk, és ez nem elég a magyar művészet nemzetközi bevezetéséhez – mondja Gerő László az interjúban.

Gerő László közgazdász az egyik legjelentősebb műgyűjtő, aki sokat tesz azért, hogy a magyar művészeket a nemzetközi színtéren is elismerjék. A Bécsi akcionizmus, a kelet-európai festészet, a Lipcsei Iskola és a hazai kortárs művészet képviselőinek munkáit magába foglaló, Európában is egyedülálló gyűjteményének egy részét a nagyközönség még augusztus végéig láthatja a szentendrei MűvészetMalomban. Interjú.

Harminc évvel ezelőtt vásárolta meg az első festményét. Melyik művész munkáját és miért pont azt a képet választotta?

– Nagyon sok festményt és műtárgyat láttam a nagy európai és amerikai múzeumokat járva a nyolcvanas években. Igazi katarzist viszont akkor éreztem először műalkotás kapcsán, amikor 1988-ban eljutottam Irakba, az ókori Babilon romjaihoz. Szemiramisz függőkertjéből, amely az ókori világ hét csodája közé tartozott, csak térdig érő romok maradtak, ám egy óriási, több méter magas kőoroszlán szobor teljesen épen túlélte a történelem viharát. Akkor azt gondoltam, hogy a művészet halhatatlan, a mindennapi élet és az emberi gyarlóság felett áll. A részese szerettem volna lenni ennek a felsőbbrendű dolognak valamilyen formában, így amikor hazatértem az útról, az első műtárgyat megvettem, amibe belebotlottam. Ez volt Fegyó Béla egyik sárgásbarna tájképe, amelyet az akkori munkahelyemen, a Hungarocoop előadójában állított ki a Képcsarnok Vállalat. Részletre vettem meg a festményt.

• Ma már viszont amerikai szakértő-tanácsadóval járja a világot és a szakmailag legmagasabbra értékelt fiatal művészek munkáit vásárolja. Hogyan vált részesévé a művészeti világnak?

– Először a magyar művészeti szcénába kerültem be, egy híres gyűjtő barátom révén. Vele kezdtem kiállításokra és aukciókra járni, az ő segítségével jutottam el az idősebb kortárs alkotók műtermébe is: Klimó Károly, Konok Tamás, Bak Imre, Hencze Tamás meglátogatása után rendre képpel a kezemben távoztam. Később El Kazovszkij következett; a vele való találkozás után is éreztem azt a bizonyos katarzist. Újabb és újabb élményeket akartam átélni, ezért egyre fiatalabb korosztályt kezdtem megismerni a galériákon keresztül: Várnai Gyulát, Szarka Pétert, valamint Klimó Károly javaslatára Batykó Róbertet; majd a 2010-es években Martin Henriket, Tarr Hajnalkát és Németh Hajnalt.

Gerő László

Bak Imre: Álom

• Hogyan került kapcsolatba a nemzetközi művészeti színtérrel?

– Unokatestvérem, Robert Gero művész, filozófus révén, aki az USA-ban nőtt fel. Ő mutatott be Tanja Weingartnernek, egy New Yorkban élő német művészeti tanácsadónak. Tanja vezetett be a nemzetközi művészeti körbe, sokat jártunk a nagy, nemzetközi vásárokra, például az Art Baselre vagy a Frieze-re. Alapvetően a német művészetet kerestünk.

• Miért pont a németet?

– Úgy gondoltam, a magyar művészet tágabb értelemben az osztrák és a német művészeti közeghez kötődik. Először az Új Lipcsei Iskola művészeit és az őket képviselő galériákat ismertem. Ezt követően Tanja a jelentős amerikai, német, osztrák és svájci galériáknak is bemutatott. Így kerültem be szép lassan a nemzetközi galériás világba. Robert és Tanja nélkül viszont majdhogynem lehetetlen lett volna belevágnom: hihetetlen nagy a kínálat, és nehéz az orientáció egy kis ország szűk közegéből érkezve. Ők jól kiegyensúlyozzák egymást: Robert a művész szemszögéből közelít egy megvásárlandó műtárgy felé, Tanja az alkotó nemzetközi művészeti közegben való elhelyezkedését tárja fel. Ha megvan a konszenzus, a vásárlás létrejön; az utolsó szó azonban mindig az enyém.

Gerő László

Gerő László a Nincs több titok! megnyitóján.
Forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum

• Melyik volt a legkalandosabb vásárlása?

– Talán nyolc évvel ezelőtt, New Yorkban, a Phillips aukcióján, amikor Christoph Ruckhaberle: Copfok című, nagy méretű festményét vásároltam meg. A képet csak a művész 2005-ös lipcsei kiállítási katalógusában láttam, más, nagy méretű, több alakos festményével együtt, amelyek nagyon tetszettek. A lipcsei galériától tudtam meg, hogy a művek többsége a Saatchi gyűjteménybe került, onnan pedig öt évvel később a New York-i aukcióra. Telefonos licitre jelentkeztem be, előtte szóltak az aukciót vezető Simon de Pury-nek, – aki legendásan gyorsan pörgeti a licitet – hogy lassítson ennél a tételnél, mert egy európai licitáló is bejelentkezett, és a hang késéssel érkezik New Yorkba. A licit azonban így is olyan gyorsan pörgött, hogy fogalmam sem volt, hol tartunk éppen. Csak azt ordítottam a telefonba, hogy „yes, yes, yes”. Amikor szóltak, hogy a kép az enyém, óriási volt az öröm. Különösen, hogy egy ilyen híres gyűjteményből szerezhettem meg a művet.

Gerő László

Christoph Ruckhaberle: Copfok

Tíz évvel ezelőtt azt nyilatkozta: „a múzeumoknak, a galériáknak, a művészeknek és a gyűjtőknek – a maga eszközeivel azon kellene munkálkodnia, hogy a magyar képzőművészet integrálódjon a nemzetközi művészetbe, ebbe kellene pénzt fektetni.” Hozzáfűzve, hogy a hazai művészet nem volt nemzetközi szinten is elfogadható módon „felértékelve”, bizonytalan befektetési formának számított. Hogyan látja ma, tíz év távlatából, ez még mindig így van vagy változott valamit a helyzet?

– A műgyűjtés számomra elsősorban szenvedély, egy tanulási folyamat, ami belülről jövő érdeklődésen és erős empatikus géneken alapul. Egy kortárs gyűjteményt létrehozni óriási szellemi produktum, talán a legnagyobb kihívás volt az életemben. A gyűjtők többsége is elsősorban így gondol a műgyűjtésre, nem pedig befektetésként. A számuk azonban sajnos tíz év elteltével sem növekedett jelentősen, továbbra sem áramlik elég pénz a magyar kortárs művészetbe, így a tartós nemzetközi brandépítés sem valósult meg. Ezzel szemben az elmúlt években a román vagy a lengyel művészet berobbant a nemzetközi színtérre. Így a tíz évvel ezelőtti megállapítások továbbra is aktuálisak, a magyar kortárs piacba nem áramlik a nagytőke, kezdetleges a másodlagos piac. Kevesen vagyunk, akik ezt szenvedélyből csináljuk, és ez nem elég a magyar művészet nemzetközi bevezetéséhez.

Gerő László

Balra Christoph Ruckhaberle műve, a háttárben Birkás Ákos festménye
Forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum

• Mennyire „kockázatos” ma fiatal művészektől vásárolni, befektetési szempontból?

– Hagyjuk a befektetési szempontokat! A lényeg elsősorban a „gyűjtői szemen” van, de ma már minden sikert a megkeresett pénz nagyságával mérnek: találkoztam olyan neves amerikai gyűjtővel, aki megrészegülten mesélte, hogy a kilencvenes években fillérekért vásárolt az akkor még szinte ismeretlen amerikai festőtől, Alex Katztól több tucat képet, amelyek ma már százezer dollárokért kelnek el a nemzetközi piacon. Az igazi gyűjtők szempontjai azonban teljesen mások. A legnagyobb kihívás olyan fiatal művésztől vásárolni, akit később a szakma a kánonba emel. Ez viszont csak húsz-harminc év múlva derül ki. Addig is gyönyörködünk a kedvenc képeinkben.

• Ahogy most a nagyközönség is megteheti a gyűjteményéből rendezett NINCS TÖBB TITOK! című kiállításon. Állítólag maga is meglepődött, amikor egyben látta a műveket. Miért?

– Az otthonomban csupán a képek egy része lóg a falon, a többit raktározom. Több mint húsz éve rendszeresen vásárolok, így jó néhány művet tíz éven át nem láttam. Találtam például olyan mappát, tele fényképekkel, amelyekről teljesen elfeledkeztem. Meglepett, ahogyan Muladi Brigitta kurátor a saját, szakmai szempontjait figyelembe véve rendszerezte és rendezte a kiállítást: lenyűgöző volt látni ilyen formában a gyűjteményt.

• Van-e személyes kedvence a kiállított művek közül?

– El Kazovszkij: Égi és földi piramis III. című festménye a „meglátom és beleszeretek” kategóriába esik. A képet a művésznő 2007-es Szinyei Szalonban tartott, nonprofit tárlatán fedeztem fel. El Kazovszkij személyesen mutatta meg az ott kiállított új festményeit, ez a mű pedig annyira megtetszett, hogy azonnal meg akartam venni. A művésznő ugyanakkor hezitált, mondván ezt majd egy másik galériában is ki fogják állítani, és már látatlanban is akadt rá érdeklődő. Ekkor rákérdeztem, kifizette-e már az illető, mert ha nem, akkor én itt és most kifizetem. El Kazovszkij látta rajtam, hogy mennyire a kép hatása alá kerültem és azt gondolta, nálam jó kezekben lesz a műve. Így elfogadta a pénzt és nekem adta a festményt.

• Miket tart súlypontoknak a kortárs képzőművészeten belül?

– Az elmúlt 10-15 év digitális forradalma drámai változást hozott a képzőművészetben is; a hagyományos médium, a festészet és a szobrászat mellé felnőttek a digitális műalkotások. Számomra azonban továbbra is azok az alkotók fajsúlyosak, akik reflektálnak a hétköznapokra, egyben kreatívan igyekeznek megtartani a művészet felsőbbrendűségét, a mindennapi élet felettiségét.

• Említene néhány ilyen példát, ahogyan a kortársak reflektálnak a mai világra?

– Kicsiny Balázs: Munkavégzés folyamatban című képe jut eszembe, amelyet 2007-ben készített el. A festményen két tűzoltó pénzkötegeket hány egy kandallóba. Nagyon elgondolkodtatott a mű és azonnal megvettem. Egy évvel később minden idők legnagyobb gazdasági válsága kezdődött, amikor dollármilliárdok tűntek el a számlákról a tőzsde, az ingatlan, és az egyéb befektetések értékvesztése miatt. A művész ráérzett az ember hedonizmusára és annak várható következményeire. De példaként említhetném Paul Horn és Harald Hund: Dropping furniture (2008) című öt perces kisfilmjét, amelyben egy kiüresedett lakás, és az abban, felülről lezuhanó, összetörő bútorok szimbolizálják az utóbbi évtizedek egyik gyakori jelenségét, az ember elmagányosodását. A korábban már említett Christoph Ruckhaberle kép, a céltalanul magukba forduló fiatalokat ábrázoló Copfok is hasonló jelentéssel bír. A környezetünk rombolása a másik olyan kortárs téma, amely sok művészt megihlet. Ezek közül az egyik legkiemelkedőbb számomra Kaszás Tamás: A permafroszt meghódítása című, posztapokaliptikus víziója. A Repin híres Hajóvontatók-festményére utaló képen, erőforrás híján az emberek húzzák a konténert. Nem tudni, hogy rabszolgák vagy fizetett munkások, de ez édes mindegy.

Kaszás Tamás: Conquer the permafrost (2017)

• Van-e átfogó víziója a gyűjteményről és annak alakulásáról?

– Szeretném egyben tartani a gyűjteményt, ameddig csak tehetem. Új vételeket is tervezek; a nemzetközi kortárs művészetnek vannak olyan kulcsfigurái, akik még hiányoznak: Marina Abramovics és Bruce Nauman is a kiszemelt művészek közé tartozik. Továbbra is figyelem azonban a magyar művészeket, hiszen itt élek Budapesten.

NINCS TÖBB TITOK! – válogatás GERŐ László magyar és nemzetközi művészeti gyűjteményéből, MűvésztMalom, 2018. augusztus 26-ig.

A kiemelt képen Csákány István műve látható.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top