Júniusban látott napvilágot a Menő Könyveknél Király Anikó – Strand, papucs, szerelem című ifjúsági regénye. A Rólad-Neked könyvsorozatban megjelent kötet főszereplője a 17 éves Bogi, aki édesapja rozzant, balatonfüredi kempingjében kénytelen eltölteni a nyarat. A kissé túlsúlyos, és emiatt önértékelési problémákkal küzdő lány egy húsz pontból álló listát készít arról, hogy mit nem fog csinálni a nyáron, ám egyre többször kénytelen kilépni saját komfortzónájából. A történetben megjelennek a helyüket kereső tizenévesek dilemmái, de Király Anikó könyvében elsősorban a humor dominál. Az elsőkönyves szerzővel beszélgettünk az alkotói folyamatról, az ifjúsági regényekről, a Balatonról, mint ihletforrásról és a most íródó következő regényéről, melyben szerepel egy kitömött hód is. Interjú.
– 2012-ben, a „világvége” napján döntötted el, hogy író szeretnél lenni. Honnan jött az elhatározás?
Már gyerekkoromban is nagyon szerettem történeteket kitalálni. 2012-ben megfogadtam, hogy ha túlélem a világvégét, akkor komolyabban veszem az írást. Hát, a világvégét túléltem, de rájöttem, hogy annak az esélye, hogy egyszer meg is jelenjen a könyvem nagyjából akkora, mint annak az esélye, hogy egy nap alatt lesz vége a világnak. Most, hogy megjelent a könyvem, kezdek félni a világvégétől.
– Újságírást tanultál. Mikor jöttél rá, hogy a fiktív történetek írása közelebb áll hozzád?
A gyakorlati órákon. Majdnem minden tanárom azt mondta, hogy a cikkeimben túlságosan jelen vagyok én is (ezt sosem tudtam magam mögött hagyni). Egyetlen tanárom szerette az írásaim. Neki köszönhetem, hogy nem hagytam fel az írással. Egyébként olvasni is azokat a történeteket szeretem, amik kicsit elrugaszkodnak a valóságtól. Hiszen a valóságban élek (többnyire), úgyhogy jó elmenekülni a fiktív történetek világába.
– Mintha a fiatalok hajlamosak lennének afféle furabogárként tekinteni azokra a kortársaikra, akik könyvet írnak. Te mit érzékeltél mindebből?
Hívtak már Szentfazéknak, kinevettek buszon, volt egy idő, amikor egyszerre voltam szemüveges és fogszabályozós… Úgyhogy az, hogy „furabogárnak” nyilvánítanak, aki naphosszat a gépén pötyög, hogy kitalált emberek, kitalált problémáit és kitalált párbeszédeit írja le, nem bántó. Az viszont érdekes, hogy mindenki azon lepődött meg, mennyire vastag a regényem. Talán azt gondolták, hogy leporellót írok.
– A Strand, papucs, szerelem az első regényed. Mikor, hogyan jött a könyv ötlete és mennyi idő alatt írtad?
A könyv eredeti ötlete nagyon régi: hihetetlen, de egy balatoni kiránduláson jutott eszembe, de akkor nem kezdtem bele. Évekkel később összevontam egy másik ötlettel, amiben szerepelt egy tiltólista is. Ekkor sem írtam le. Amíg nem írtam le, nagyon sok ifjúsági regényt olvastam. Feltűnt, hogy valahogy minden főszereplő „dögös”, „szexi”, de minimun olyan kék szemei vannak, amibe bele lehetne fulladni. Elkezdtem azon agyalni, hogy azért mégse tökéletes mindenki! Így született meg a főszereplő, Bogi. Ő adta meg a löketet ahhoz, hogy végre valahára nekirohanjak a két ötletből összegyúrt történetnek. Onnantól kezdve gyorsan ment, nagyjából egy év: hétköznap esténként, néha hajnalban és hétvégente.
– A regényed 17 éves főszereplője sok problémával néz szembe, miközben felnőtté válik: szülei elváltak, nincs kibékülve saját külsejével, eleinte nincsenek barátai sem, ám hozzáállása rendre túllendíti a nehézségeken. Mondhatjuk, hogy a könyvvel egyfajta támaszt is kívánsz nyújtani azoknak a tizenéveseknek, akik hasonló cipőben járnak, mint Bogi?
A vizuális csalások világában fontos kihangsúlyozni, hogy nem mindenki tökéletes, nincsenek mindenkinek az orra hegyét verdeső szempillái, csábítóan csókos ajkai, kilométeres lábai (nem cipőméretben), darázsdereka… Szóval igen, szeretnék támaszt nyújtani, a sokszínűséget hirdetni. Mert milyen lenne a világ, ha mindenki egyforma lenne? Ha mindenki tökéletes, akkor nincs fejlődés. Ha pedig nincs fejlődés, akkor igazából élet sincs.
– Amellett, hogy a regényedben megjelennek a tinédzserek gondjai, az olvasmány hangvétele rendkívül könnyed, életvidám. Mennyire volt nehéz megtartani az egyensúlyt dráma és humor között?
Az az életfilozófiám, hogy még akkor is nevessek, amikor hülyének néznek miatta, mert inkább nézzen valaki hülyének, minthogy szomorú legyek. Viszont vannak az életben olyan helyzetek, amikor nagyon nehéz a világot vidámságszemüvegen keresztül nézni. Ennek ellenére is meg kell próbálni, mert máskülönben nem tudunk felállni a nagy pofáraesések után. A felnőtt lét nagy része abból áll (biztos, hogy nem csak az enyém), hogy a dráma és a humor viaskodnak egymással szemben, így a tapasztalataim alapján nem volt nehéz az egyensúly megtartása a regényben sem.
– A könyvedben megjelenő humoros, önironikus attitűd mennyire jellemző rád a hétköznapokban?
Ezt inkább azoktól az emberektől kéne kérdezni, akikkel hetente hétszer találkozom. Na, ők aztán tudnának mesélni arról, néha mennyire furcsa dolgokról beszélek, vagy éppen milyen morbid dolgot találok viccesnek. Jobban belegondolva csoda, hogy nem telepítettek ki otthonról.
– A regény helyszíne egy balatonfüredi kemping, melyről rendkívül szemléletesen, már-már nosztalgikusan mesélsz. Fűz valamilyen személyes kötődés a Balatonhoz?
Gyerekkoromból három emlék nagyon tisztán megmaradt. Az egyik az volt, amikor láttam egy döglött halat a parton, aminek a pofájába valaki egy szál cigit szúrt. Még a mai napig röhögnöm kell rajta. A másik emlékem is örökre belém égett, csak ezen nem szoktam nevetni: egyszer tök gyanútlanul sétáltam a víz felé, és megláttam egy nyolcvan év körüli nénit (a ráncaiból ítélve), bikinifelső nélkül napozni. A harmadik emlék az, amikor valamelyik Balaton körüli városban meglátogattunk egy cirkuszi előadást, és felülhettem egy elefántra. Ez a három emlék számomra egy teljesen exotikus helyet kreált a Balatonból, ahol sosem lehet unatkozni, és nem lehet nem rácsodálkozni dolgokra. Minden nyáron visszamegyek, mert imádom a hangulatát.
– A szerzők gyakran szembesülnek vele, hogy akárhogy próbálkoznak, nem jön az ihlet. Nyilván az írás közben veled is előfordult. Van, aki ilyenkor addig próbálkozik, amíg ki nem szenved magából néhány oldalt, más félreteszi a kéziratot egy időre, akad, aki kétségbeesik. Te hogyan kezelted az ilyen helyzeteket?
Az általad felsorolt opciók mindegyikét szépen sorban átélem egy nap alatt. Aztán inkább az ejt kétségbe, hogy nincs időm kétségbe esni, ezért folytatom tovább az írást.
– Ki volt számodra a kontroll az alkotói folyamat során?
Nagyon sokáig senki. Olvasói tapasztalataim alapján próbáltam eldönteni, mi tetszik, és mi nem. Tulajdonképpen írtam egy regényt, amit szívesen olvastam volna. Aztán odaadtam a nővéreimnek, akik szerették. És mivel általában hallgatok a nővéreimre, másoknak is odaadtam a kézirat első verzióját. Végül kaptam néhány hasznos észrevételt, amik alapján javítottam rajta.
– Mennyire foglalkoztatnak az olvasói visszajelzések?
Van, amikor jobban feldobnak, mint az e-mail, amiben közölték, hogy szeretnék kiadni a könyvem. Mert valójában nem magamnak írtam, hanem az olvasóknak, úgyhogy természetesen érdekel, mit gondolnak róla. Jó érzés látni a könyvemet a polcomon, de még jobb érzés tudni, hogy mások polcán is ott vagyok.
– Rengeteg fiataloknak szóló könyvet találunk a könyvesboltok polcain. Szerinted mi a jó ifjúsági regény titka?
Ha az olvasó picit magára ismer a szereplőkben, ha nem unalmas a történet, ha nincs olyan érzése, hogy ezt már olvasta, ha a főszereplőt sikerül annyira megkedvelnie, hogy kíváncsi legyen rá több száz oldalon keresztül…Ezek az én elképzeléseim. Viszont említettem a sokszínűséget: biztos vagyok benne, hogy minden olvasónak van egy belső listája, ami alapján jónak vagy rossznak ítéli meg az aktuális olvasmányát, úgyhogy szerintem a jó ifjúsági regény titka egyénfüggő.
– Úgy tudom, grafikusként végeztél nem is olyan régen, emellett kedvtelésből illusztrációkat készítesz. Mesélj erről egy kicsit! Elképzelhető, hogy könyvillusztrációkkal is foglalkozol majd a jövőben?
Június végén vizsgáztam. Vizsgamunkámban egyesítettem két szenvedélyem, az írást és a rajzolást: írtam egy mesekönyvet és illusztráltam is. Talán egyszer ez a munka is eljut az olvasók elé. Nem tudnám eldönteni, hogy a rajzolást vagy az írást szeretem-e jobban, de az biztos, hogy a rajzolás már régebb óta az életem része. Megnyugtat, mert míg az írásban tucatnyi gondolat között kell bogarásznom és kellő sebességgel lejegyeznem őket, addig rajzolás közben csend van a fejemben. Csak a színekre meg a vonalakra figyelek. Remélem, a könyvillusztrációk ideje is elérkezik majd az életemben.
– Egy interjúban említetted, hogy a nyáron még két történetedet szeretnéd befejezni. Mit kell tudni ezekről?
Azt, hogy csak az egyiket fogom befejezni, mert mindig túlbecsülöm a nyári hónapok hosszúságát. A rögtönzött grillpartik nem tesznek jót a munkamorálomnak. Az azonban biztos, hogy szeptemberre elkészül az egyik regény kézirata, ami ha minden jól megy, akkor az Ellenpontok sorozatban jelenik majd meg, és egy félresikerült gyerekkori barátságot elemez. Szerepel benne egy kitömött hód is, aki már most a szívemhez nőtt. A másik regény picikét lepihent, de néha felébreszt éjjelente, hogy egy jelenetét valamilyen módon rögzítsem.
– Mik a távlati céljaid íróként? Lehetséges, hogy egyszer megpróbálkozol a felnőtt irodalommal is?
Most nagyon jól érzem magam az ifjúsági irodalom világában, de a gyerekirodalom is érdekel.Talán az illusztrálás lehetősége miatt. Mivel továbbra is írással szeretnék foglalkozni, biztosan eljutok arra a pontra, hogy akkor most írok egy felnőtteknek szóló könyvet. Ha létezik olyan, hogy nyugdíjas irodalom, akkor biztosan abban is kipróbálom magam egyszer.
