Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Szántó T. Gábor Nem öl, nem ölel című esszéje a szexualitás, az erőszak és az identitás mibenlétét elemzi Iszaak Babel műveiben.
„A szexualitás és az erőszak egymással összefüggésben jelenik meg a Lovashadsereg és a Lovashadsereg körül írásaiban. Babel szűkebb világában, a XX. század első két évtizedében a tradicionális zsidó és a konvencionális, rendet és utódnemzést célzó polgári formák szabályozták a férfi-nő viszonyt, ez alól csak a prostitúció jelentett kivételt. Nem véletlen, hogy más kortárs írókhoz hasonlóan, akiknek az ösztönkiélés és a polgári formák konfliktusa élményanyagául szolgált, a prostitúció Babel fontos témája lett, nem csupán a fent ismertetett két elbeszélésben, hanem az Igyekvő asszony, Az első honoráriumom, a Gapa Guzsva, a Dante utca és a Doudou, illetve az Odesszai történetek két darabjában is. (…) A felnőtt Babel idegen: kultúrájában, habitusában zsidó a kozákokhoz képest, de saját zsidó polgári hátteréhez képest is idegenné válik kommunistaként, a Lovashadsereg tagjaként. A zsidó háttér egyszerre etnikai és etikai (vallási és viselkedésbeli) korlátokat emel elé, amit a gorkiji intés (menjen a nép közé) nélkül is érez, az csak megerősíti szándékában, hogy megkíséreljen túllépni mindezen. Önmagát keresi, a kulcsot saját személyiségéhez. Ugyanaz vezérli a Kulcslyukon kukkoló hősét, mint a Lovashadsereg brutalitástól borzongó tudósítóját, vagy az Odesszában ezt így csinálták hallgatóját, „kinek orrán pápaszem fityeg és lelkében ősz borong”, s akinek a világ, világa megértéséhez legalábbis el kell tudnia képzelni a történetet elbeszélő Arje-Lejb szerint, hogy „képes egy éjszakát eltölteni egy orosz nővel, és az orosz nő kielégülten távozik”.
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Bazsányi Sándor Sebes agytól való című recenziója Szilasi László Luther kutyái című regényéről szól.
„A színvonalas szépirodalom mindig – vigyázat, leegyszerűsítés következik! –: vallomás és képmutatás tetszetős elegye. Vallomásként tetszelgő képmutatás, vagy képmutatásig kidolgozott vallomás. Így volt ezzel Szilasi is: legelső regényében, a Szentek hárfájában (2010) saját szülővárosa, Békéscsaba térképére húzta rá a kiterjedt irodalmi tanultságáról árulkodó műfaji leplet, valamiféle rejtélyes bűnügyi históriát. Azután ifjúsága és felnőtt férfikora helyszínét, Szegedet rajzolta újra a szofisztikáltságában is megrendítő, a városi hajléktalanok katatón vonuláseposzával érintkező szerelem- és gyilkosságtörténetben, A harmadik hídban (2014). Legutóbb meg szemérmetlenül átadta magát polgári foglalkozásából (Szegedi Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Irodalomtudományi Intézet) fakadó szenvedélyének, és írt három egymással rafinált fátyolossággal összefüggő kisregényt (Amíg másokkal voltunk, 2016) három irodalomtörténeti nagyság, Bessenyei György, Jókai Mór és Babits Mihály kevésbé ismert, pályakezdő életszakaszairól. Most pedig arról mesél, hogy 2015 februárjában majdnem meghalt az agydaganata miatt, meg hogy sikeresen megműtötték, meg hogy szerencsésen felépült, meg hogy ennek kapcsán mi minden jutott eszébe félévszázadnyi múltjából, meg hogy ezenközben mi minden járt a fejében a létezés végességéről, az emberi esetlegességről, az ebből táplálkozó hitről, bizalomról és nyugalomról. És teszi mindezt a hozzá méltó, tőle megszokott, szerethető mértékű kimódoltsággal, fokozottan irodalmias nyelven és szerkezetben.”
KÖNYVKRITIKA
Kácsor Zsolt Sikeres csúcstámadás elsőre címmel Mezei Márk Utolsó szombat című regényét recenzeálja.
„Soha parádésabb kezdést egy írói pályán. Mezei Márk 1972-ben született, azaz 46 éves, és idén jött ki az első regénye. Mielőtt a könyvét kézbe vettem, nem olvastam tőle semmit, sőt, a neve sem rémlett irodalmi lapokból, folyóiratokból – persze, nem kizárt, hogy publikált valahol korábban, csak nekem nem tűnt föl. Most pedig itt van az Utolsó szombat, amely igazi, letisztult, megmunkált irodalom, számomra az év nagy könyve és egyben váratlan szerzői felfedezése.
Kicsoda Mezei Márk? A kötet hátsó fülszövege nem sokat árul el róla: „a rendszerváltás éveiben a magyartanárától tudja meg, hogy valami köze lehet a zsidósághoz, ez annyira foglalkoztatni kezdi, hogy jesívákba, kollelekbe, és a rabbiképző pedagógiumába megy tanulni. Végül Szegeden és Angliában diplomázik, ma hazai és nemzetközi kommunikációs ügynökséget vezet. Ez az első regénye.”.
VERS
Ebben a számban a versrovatban Ágoston Tamás és Petőcz András versei kaptak helyet. Ágoston Tamás három szonettje összetartozik, együtt egy baleset történetét mesélik el, kedvcsinálóként tehát a másik költő, Petőcz András versei közül idézünk egy részletet:
Várakozom – Oblomov visszatér
várakozom, örökké várakozom, nem tudom, mire,
talán a jó szerencse az, amiben reménykedem, hogy
eljön egy pillanatra, és magához ölel az a valami,
amit közönségesen jó szerencsének hívunka nappalok és az éjjelek múlnak egymás után,
ez a dolguk, mondhatnám, és mondom is, nincsen
egyéb dolguk egyáltalán, nincsen semmi olyan
teendő, ami még feladatuk lennevárakozom, lesem az időt, még mindig azt hiszem,
hogy valaha meglesem, megleshetem, hogyan is
múlik, hogyan is múlik az a valami, amit tudatlanul
és eufemisztikusan időnek nevezünk
PRÓZA
Beck Eszter, Kutas József és Szécsi Noémi prózája olvasható a héten. Tárcatár: Radnóti Sándor.
Részlet Szécsi Noémi A faj fennmaradása című írásából (mely a Rohadt állatok ciklusból való):
„– Az állatoknak is vannak érzelmei – túrt bele foltos szőrzetébe egy éppenhogy csak ivarérett lemming.
– Nem tudtam. Azt hittem, csak dugunk, mert itt a nyár – felelte tettetett közönnyel a lány, egy amolyan pocokszerű, lázadó típus, inkább izgalmasan nyugtalanító, mintsem klasszikus szépség.
A Vakond még mindig a képernyőre tapadva nyúlt le a kanapé mellett álló letakart tálba egy csótányért. Leharapta a fejét, és mielőtt elropogtatta, gyorsan visszatolta fedőt a tál tetejére, nehogy a rovarok elmásszanak, mert éjszaka nem szeretett mezítláb a lakásban kószáló csótányra lépni. Közben egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét a tévéről. Ha már thriller vagy krimi, a Vakondot az a film szippantotta leginkább magába, amely derűs jelenetekkel kezdődött. Imádta nézni a feszültségtől terhes idillt.”
TÉVÉ
Grecsó Krisztián nézte meg a Robin Williams: Egy komikus portréja című filmet az HBO-n.
„Az ösztönök, zsigeri helyzetek, a lenyelt és felhalmozódott gyűlöletek világa ez, az életen át hurcolt sebek terepe, és nem véletlen, hogy az ilyen önanalizáló gesztusokat szinte soha nem karaktergyilkosságként élik meg a rajongók, nézők, olvasók. Hiszen a bálványuk azokról a szinte tudatalattihoz közelítő görcsökről, vágyakról, fájdalmakról beszél, amelyeket ők is szeretnének megismerni, ahová ők is szeretnének benézni, csak nincs hozzá elég merszük. (…) Fogalmam sincs, hogy az Oscar-díjas színésznek és világhírű komikusnak lett volna-e efféle anamnézishez kedve. Mondjuk, ahogyan Móricz Zsigmond boncolja élve magát, házasságát és kortársait, gyakran elengedve minden indulatot, és hagyva, hogy az érzelmek eltorzítsák az érzékelt valóságot, mert ezt a borzalmas fertőt (az egót) aztán újra ki lehet gúnyolni, még egy réteggel mélyebben.”
SZÍNHÁZ
Molnár Zsófia elemzi az Orlai Produkció Carly Wijs: Mi és ők című előadását (Szentendre, Ferenczy Múzeum udvara).
„Egyszóval a téma erős és kényes, de ezúttal jó kezekbe került, fiatal felnőttekébe. Fehér Balázs Benő rendezésének legnagyobb erénye a következetes színészvezetés és a pont megfelelően adagolt humor. Szerepét sem Vilmányi Benett, sem László Lili nem infantilizálja és nem komolykodja túl. Beengedés előtt a nézőket VB igazítja el kicsit izgatottan, de első körben a Ferenczy Múzeum udvarára/az iskolaudvarra nem ereszti ki őket: a közönség üvegfal mögül figyelheti, ahogy folynak az ünnepély előkészületei. Odakint LL is előkerül, ki-kimosolyognak, fel-alá szaladgálnak, elhelyezik a fekete és fehér lufikat. A keretjáték nagyszerű, meg is adja az előadás végig egyenletesen tartott alaphangját.”
TÁRLAT
Mélyi József írt a Fototaxis című kiállításról, mely a veszprémi Csikász Galériában látható.
„A fiatal magyar alkotók világlátottak – van, aki Mexikóban él (Koleszár Adél), van, aki Hollandiában tanult (Klenyánszki Csilla) –, technikailag rendkívül képzettek (lásd Biró Dávid illuzionisztikus képeit vagy Pomsár Miklós Mozgás-emlékműveit), a finom különbségekre és átmenetekre érzékenyek (mint ez leolvasható Máté Balázs Parallaxis-sorozatáról vagy Dobokay Máté monokróm felületeiről), az abszurd és a reális között kényesen egyensúlyoznak (mint Vékony Dorottya és Farkas Júlia sellő-képei vagy Zellei Boglárka szinte lehetetlen szertartásfotói).”
***
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
