Szív Ernő: Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba – Magvető, 2018 – 262 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1436-65-5
„Színes tintát vennék, sok üveggel, ezerrel. Szorgalmas, megbízható cselédlány, Anna, munkát vállal. Néró vagyok, bekaphatjátok! Borisszák vizelték és hányták le ezeket a fákat, üvöltöttek, sírtak, terveket komponáltak a gyertyázó gesztenyelombok alatt, szerelmeskedtek a hársillatban, hogy a lány a vézna hátát döntötte a törzsnek, és arra a muzsikára táncoltak ferencvárosi munkások, vasasok és gépgyári dolgozók, vágóhidak véritta színpadán serénykedők, és rossz fogú cselédlányok, amit a levelek hátára dobolt nekik a poros pesti eső.
Álltak itt fák, semmi kétség.
Megmondták, megírták őket. Versben jelentettek róluk.
Elmúlt az is, ami nem volt.”
(85. oldal)
Ami egyszer szétvált, az nem nőhet össze újra. Lehet, hogy ezzel a bizonytalan bizonyossággal egyedül vagyok, de Szív Ernő számomra önálló alkotó. Olyasvalaki, aki – bár egy testben él Darvasi Lászlóval, mégis – önálló alkotó, autonóm életművel. (Akármit művel.) S ha versenyeztetni kellene a két szerzőt, lehet, hogy esetenként Szív Ernő kerülne ki győztesen. Talán mert közelebb áll a szívhez, talán mert szabadabb, lazábban merev, fegyelmezhetetlenebbül figyelmes…
- Szív Ernőnek nincs ideje meghalni
- Darvasi László taligásnak állt?
- Ha elmondanám, miért félek a nőktől, akkor ezt az interjút maga nem jelentetné meg
És most itt van Rienzi Mária, akinek Ady a legendája egy részét, a végzetes vérbajt „köszönheti”. Péter I. Zoltán szerint Nagy Andor így jellemezte a hölgyet:
„roppant testiség kiabált róla, és molett volt, hatalmas keblekkel és a szája rikított”
Valószínűleg egyetlen maradandó alkotása, mely nem óvta meg a feledéstől, az Adyval folytatott, sokak által rosszalt viszony. S ez a hölgy most – Szív Ernő segedelmével – előbújt a feledés homályából, és a XXI. században kelleti magát. (3499 Forint, de a neten megrendelve olcsóbb. megéri? Meg hát!) Bár a hatalmas kebel már a múlté, most egy másfajta megkerülhetetlenség köszöntött rá: Szív Ernő kötetének címlapjáról ég a név tudatunkba. Hiába is tiltakoznánk, mert a Mariska most jó. Most, végre jó. Hála Szív Ernőnek. (Lehetne akár a manapság egyesek – vagy ketteskék – által kívánt ellenkánon része is, ha az, amit ők szajkóznak lehetséges lenne. Ha lenne náluk humor és érzék. De az idő kerekét nem úgy lehet visszaforgatni, ahogy azt ők elképzelik!)
Szív Ernő megforgatja a kizökkent idő kerekét,
s mit rákentek a századok, abból most tüchtig kis irodalmat fabrikál. Én kedvelem. Lelkes vagyok attól, hogy Szív Ernő magába szívta a mindent. Pontosabban a mindent is. Ott volt Vereckénél a Por és Hamu Restaurantban, s ott volt Janus Pannonius és Karinthy mellett. Tiszteletteljes tiszteletlenséggel hordja egybe a magyar kultúra értékes kacatjait, hogy emléket állítson… talán annak, ami most van elveszőben. Talán csak Mariskának vagy (Böhm) Arankának. A nőnknek, akik a lelkünkön száradnak.
Viccel?
Igen. Mindenképpen és bármi áron!
Komoly?
Észrevétlenül, de mindenekfelett!
Fájdalmas?
Persze, ezért nevetünk. Nevetünk Mariskával, Böhm Arankával, Szív Ernővel és Darvasival is. Persze utóbbival csak akkor, ha ő még mindig Szív.
„Csak egy tétova mosoly kellene.”
(233. oldal)
