Részlet az előző posztban méltatott Szív Ernő-kötetből.
*
Szív Ernő: Karády Katalin
Az ember a szenvedés alatt látszik meg igazán. De tényleg. A jóság semmiség. Beszakadt az összes körmöm, ujjaim vérzenek. Testem különböző pontjain véraláfutások. Kék foltok, sárgák, élő, lélegző sebek. Ez a szenvedés mutat meg a világnak. Nem. Öncsalás volt erre gondolni, azt hiszem. Hogy szenvedek, nem tudja senki. Nem tudja senki, mi van velem. Hogy a szenvedés mutat meg, ezt különben egy kicsi, korpaszürke segédszínész motyogta az egyik filmforgatás alatt, már nem is tudom, melyikben, mindig takarásban állt, üres tálcával a kezében toporgott, kopott volt a haja is, semmi mondatok árválkodtak a nyelve hegyén, poharat vitt ki és be a jelenetben, botladozott, ő súgta félre ferde szájjal, hogy ki lehetek, ha még a szenvedést sem engedik meg nekem.
Apánk cipőtalppal is vert bennünket. Ordított, habzott a szája, vérben forgott a szeme. Én meg néztem, most vajon melyik cipőt veszi elő. Az ünneplő fájt a legjobban, az volt a legkeményebb.
Ez pedig most egy valóságos börtön.
Talán soha nem jövök ki innen. Itt pusztulok el, a földre esek, és az arcomra fut a svábbogár. Sokszor már nem is tudom, hol vagyok, a Zrínyi utcában vagy a Svábhegyen. Vernek. Talán nem látok többé fényt, lombzöldet, teasüteményt, piacot, a fodrászom hajsütőjét. Tegnap este a híg sárgaborsó fölött eszembe jutott a franciakrémes. Milyen jó lenne egy franciakrémes, fehér maradna a szám utána, habos, és nem ilyen repedezett, véres, feszülő. Kimondtam a nevem, fájt. Mosolyogtam. Soha nem fájt nekem a nevem. Most meg? Vagy egy édes kis kockazserbó. Ezzel a szájjal? Ettem zsidó lányokkal flódnit, milyen jó lenne az is. Vernek már reggel is. Este is jönnek, vacsora után. Akkor a rosszabb, ha ittak. Azt már hallom a léptekből, úgy döng a folyosó, ittak, sokat ittak, jaj nekem. Tépik a hajamat, a fogam az első napokban kiesett. Kitört.
Tehát. Úgy fogtam föl ezt, vagyis az járt a fejemben, hogy csakis azzal bírhatom ki, ha szerepnek tekintem.
Katalin, mondtam magamnak, Katalin, mondtam, ez egy föllépés. Érted?
Szerepelek ezeknek, föllépésem van, hakni a nyilas kiskutyáknak, akik harapnak, marnak, az arcom előtt csóválják a pattanásos farkukat. Ha az apám, bizonyos Kanczler Ferenc cipészmester nem ver bennünket bőrrel, pertlivel, áztatott köpennyel, a fényes ünneplőcipőjével, amibe egy majálison, tudom, mert mondták, belepisilt részegen, biztosan nem tudnám ezt így csinálni.
Köszönöm, apukám, hogy vertél.
Köszönök minden elcsúszó, részeg pofont, minden öklözést.
Az ember elveszti az eszét ilyenkor, és tényleg, minden remény odavész, és ez borzasztó, de annyira, hogy nem is hittem volna, ütlegelnek, sanyargatnak, üvöltenek, köpnek, a hajamba markolnak, ráznak, én meg itt vagyok ezzel a meggyötört testemmel, a félelemmel és az igazisággal, és azt mondogatom magamnak, jól van, Katalin, szerep. Kiválasztottak erre. Igazítsd meg magad, mielőtt nyílik a zárkaajtó. És amikor beleráncigálnak a fénybe, reflektor.
Csapó. Kigombolja az arcom előtt a sliccét, hogy a cella dohosságán is átüt a mosdatlan férfiöl pokolszaga. Számat megnyomja a makkja. Csapó.
Istvánnak soha nem volt ilyen szaga, soha.
Milyen finom tud lenni egy főzelék. Hogy elkanalaznék egy rendes főzeléket, olyan piacosat, igazi sárgaborsót vagy krumplit. Amikor kislány voltam, mindig azt képzeltem, hogy a krumplifőzelékben a abérlevél Noé bárkája. Utazik rajta a világ, meg kell menteni. A világ most én vagyok. Én annyi fényt, annyi csillámot és reszkető fölgyulladást láttam, hogy nekem most már az életem végéig karácsony lehetne. Tudom a reflektort, tudom, mit lát, mit nem láthat. Tudom a kihallgatólámpás szembefényét. Az is a feladat, hogy meg kell védeni egy férfit, Istvánt, meg magamat.
Sokat gondolkodtam ezen, hogy úgy mondták-e a forgatás szünetében, hogy halljam. Akarták-e? Legyek csak tisztában magammal. A kritikák jobban fájtak, mint most a kitört fogam. Akarták-e, hogy halljam, tudjam csak, hogy ugyan díva vagyok, de milyen hiányos, és ugyan őrjönghetnek értem pilótaezredek meg mindenféle rajongóklubok Kolozsvártól Sopronig, szívhat szipkát utánam bármelyik horpadt mellű kislány, az alapok, na, hát, azok hiányoznak.
Súgni, búgni, mélyet lélegezni tud, de például az egyszerű mozdulatok. Nem tud emelni egy poharat, és csak inni belőle. Nem tud úgy átmenni a színen, hogy csak átmegy. Nem tud úgy lélegezni, hogy csak lélegzik. Nem tudja azt mondani, van. Elégszer meghallottam. Súgták az öltöztetőim, a jó szándékú rosszakaróim, nyikorogta a kritika, ezt pöttyentette el az öltöztetőlány.
Hogy hiába díva, ha mögötte semmi nincsen.
Fölállt valahová, és nem tud visszalépni. Oda már nem. Mert az az igazi színész, aki bármilyen magasságig lépdel, a legmélyebbre is vissza tud menni.
Hát, édes gyermekeim, nem tudom. Illetve dehogynem. Itt vagyok a tömlöcben. Vernek, kínoznak, megfélemlítenek, megteszik velem a legócskábbat, de én úgy döntöttem, túl fogom élni. És becsületesen élem túl. Túlélni és becsületesnek maradni ilyen körülmények között igencsak merész vállalkozás. Hogy lehet helye itt a becsületnek, ha élve maradok?
Úgy, mondtam, hogy ez egy szerep.
Meg fogom csinálni.
Semmi az egész, kedves Egyed Zoltán, kedves Aczél Ilona néni, kedves Csathó, kedves színikritikusok és riválisok, kedves barátom, Jávor, kedves rajongók, kedves ezrek, százezrek, kedves Magyarország, világ, ez csupán egy szerep, egy alapok nélküli, tanulatlan és képzetlen színésznő, egy hirtelen fölkapaszkodott, a ragyogásba belemerevedett díva műsorszáma. Egy olyan produkció, melyet senki sem lát, és aki láthatná, az sem veheti észre. Semmiképpen. Ez egy olyan produkció, ami visszavezet engem az igazsághoz, a normális fényhez, a szabad levegőhöz, az élethez.
Az életem szerepe.
Bármikor a Dunába lőhetnének, megfojthatnának, kitörhetnék a nyakamat, halálra hághatnának. Tudtomra adták, elhittem, nem kerteltek.
Ki az összekötőd?
Hány zsidót bújtattál, kurva?
Te zsidókurva, te!
Keresztény asszony vagyok.
Nem keresztény az ilyen!
Ez megy napról napra, csöpög a víz a plafonról. Lámpa föl, lámpa le. Ordítanak. Megütnek. A hajamat cibálják.
Kér egy cigarettát, művésznő?
Egy jó kis hamvadót?
Röhögnek.
És én mégis kijövök innen. Ezekre hagyom a legszebb szerepemet, megmentem magam, és minden tekintetben, mert a lelkemet is. Én ezt két verés között, vérző orral, földagadt arccal eldöntöttem. Senki sem látja, senki sem küld virágot, senki sem bravózik. Nincs kritika, nem is lesz.
Édes kis zsinagógám, ha az ember őszintén beszél, az nem pogrom, ezt egyszer az István mondta nekem, amikor megsértődtem valami marhaságon. Miért jutott ez most az eszembe? Látom-e még Istvánt? Add nekem őt vissza, Istenem.
Tehát. Amikor kijövök innen, mert ebben egyre biztosabb vagyok, akkor is lesz rajtam kalap, hogyha nem lesz. Úgy jövök ki, úgy jövök el tőlük, ezektől, hogy csak eljövök. Ha odakint magamba szívom a szabad levegőt, csak egy lélegzés lesz, semmi több. Úgy fogok meghajolni, hogy nem hajolok meg. Egy centit se. Elindulok a bravózásban, a tomboló virágesőben, lépek, lépdelek, nem látja senki, nem hallja senki, de tapsolni fog az egész világ. Nekem tapsol.
***
Szív Ernő: Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba – Magvető, 2018 – 262 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-1436-65-5
