Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.
FEUILLETON
Weiss János írt esszét Beszélni a zenéről címmel, Közelítések Theodor W. Adorno koncepciójához alcímmel.
„A zene csak akkor emelkedik igazi művészetté, ha a hangok […] érzéki elemében szellemiség fejeződik ki. (Hegel: Esztétika)
A német idealizmus és romantika esztétikai hagyománya szerint minden műalkotásnak van egy olyan reflexiós szintje, amely nem csak lehetővé teszi, de meg is követeli a fogalmi artikulációt. Ezért hiába mondanánk a legszívesebben, hogy a zenének éppen az a sajátossága, hogy valami nyelven túlit fogalmaz meg. A zenéről igenis lehet beszélni, sőt filozófiai fogalmakkal is elemezhető. A XX. századi filozófusok és esztéták közül Theodor W. Adorno tett a legtöbbet egy zenefilozófiai koncepció megalkotásáért. Az elmúlt hetekben-hónapokban két zenei monográfiája is megjelent magyarul. Az alábbiakban e két mű egy-egy gondolatából kiindulva próbálok közelíteni Adorno koncepciójához.”
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG
Csuhai István Élőnek maradni című recenziója Jim Crace Az utolsó aratás című regényéről szól.
„Az 1946-ban született, tizennégy eddigi kötetének publikálását az újságírói munkával való szakítása után, negyven évesen kezdő Jim Crace írói erényeit persze nem kell különösebben bizonygatnom. Könyvei közül Az utolsó aratás már a második, amely a Booker-díj legjobbjai közé került, s a korábbiak közül is több részesült különféle díjakban (Az utolsó aratás két évvel megjelenése után elnyerte például a legmagasabb pénzdíjjal járó irodalmi elismerést, a Dublini IMPAC Irodalmi Díjat). Nevesebb vagy itthon jobban ismert kor- és nemzedéktársaihoz, Graham Swifthez, Ian McEwanhoz, Julian Barneshoz és másokhoz hasonlóan a kortárs angol irodalom „oxbridge-i” elitjéhez tartozik, noha ő maga felsőfokú tanulmányait nem Oxfordban és nem is Cambridge-ben végezte, nekem mégis ilyen környezetben volt alkalmam személyesen hallani őt, 1997 júliusában, a cambridge-i nyári irodalmi szeminárium rendezvényeinek a sorában. A vele folytatott beszélgetés után az akkor még előkészületben lévő, csak két évvel ezután publikált Halottnak lenni című regényéből olvasott fel részletet. Ez volt az egyetlen magyarul megjelent könyve mostanáig (2002-ben, az Ulpius-ház jóvoltából, Kemenes Inez fordításában látott napvilágot). Az a kisregény a maga kézzelfogható brutalitásával a kortárs angol próza egyik mesterműve, sajátos kétfenekűségében, egy kettős rablógyilkosság aprólékos leírásával és a halál, a haldoklás, az elmúlás biológiai folyamatának szenvtelen keretével igazából távoli rokonságot mutat a mostani könyvvel, Az utolsó aratással.”
AZ ÉS KÖNYVE JÚLIUSBAN
Visy Beatrix Nyelvpiercingek szögesdrótból címmel Tolnai Ottó Szeméremékszerek című kötetét elemzi.
„A mű ugyanakkora joggal kaphatta volna A két steril pohár címet, mint a jelenlegi Szeméremékszereket, vagy, ahogy a szövegben felmerül, az Iratmegőrzők sorrendje főcímet is. Bár jól jöhet még a Szeméremékszerek többes száma, ha a kiadó ígérete szerint valóban egy hosszabb prózafolyam első kötetéről van most szó. A címen való töprengésnek már csak azért is van létjogosultsága, mert a szöveg maga is hemzseg hasonló felvetésektől, hisz a mű nem más, mint egy metafikciós aknamező bejárása a határsávban, amelyben araszolva egyre gyakrabban robbannak az elveszejtő szerkezetek. Vagyis metapatronok. És azért is, mert a mű tartalmi, műfaji mivoltának besorolása sem kifejezetten egyszerű, amivel szintén nem volna probléma, ha maga a szöveg nem tartaná látványosan felszínen a szövegek műfajának, egymáshoz társíthatóságának, elrendezésének kérdését („talán két kötetre kellett volna szakítani az anyagot, egy kisregényre (A két steril pohár) és egy novelláskötetre (Szeméremékszerek), és a főcím akkor lehetett volna…”). Tolnai legújabb műve ugyanis megint egyszerre minden: bolyongás- és kóválygástörténet, Palicstörténet, személyes- és művészeti múltidézés, helytörténet, továbbá többszörös nyomozástörténet súlyos alkotói és identitáskérdésekkel, aktuális társadalmi, politikai felvetésekkel megbonyolítva.”
VERS
A versrovatban ezen a héten Géczi János egy hosszabb és Nyirán Ferenc három rövidebb verse kapott helyet. Ez utóbbiak közül idézzük az egyiket kedvcsinálónak:
Változás
Az a semmi kis születésnapi,
az az ártatlan arcösszeérintés,
zavarban kissé mindketten.
Azok az évődő beszélgetések:
lebegtünk a bizalom hullámain,
sodortál egyre veszélyesebb
mélységek izgalma felé –
Vajon mikor fordult át mindez,
mely pillanat vagy inkább
események sorozata okozta,
hogy amikor hajamhoz értél,
hogy kivedd a rám hullott akácvirágot,
félrehúztam
fejem.
PRÓZA
Kiss László, Gorondy-Novák Márton, Kozár Alexandra és Nemes Z. Márió prózája szerepel a héten, a Tárcatárban: Totth Benedek.
Részlet Kiss László Kulcs című írásából:
„Nagyszerűen sikerült a bemutató, és éjfél előtt, mint afféle félhivatalos vendéglátó, szállására kísértem az írónőt. A rendezvénynek ugyanis csupán ötletadója voltam, a szervezés bonyolult feladatát az egyesület látta el, mely időről időre számolt a munkámmal. Nem érhette szó a ház elejét, rendesen fizettek, és a honorárium mellé vacsora is dukált, még ha nem is a város legkitűnőbb vendéglőjében. Egy jó pizza mindenütt egy jó pizza. A különösen vékony tésztával aládúcolt rákos-gombás feltét vendégünknek is ínyére volt, moderátori teljesítményem mellett nem győzte dicsérni a konyhát és a jóféle borokat, melyekkel a zajosnak mondható sikert is leöblítettük. El vagyok kényeztetve, hangoztatta többször is, csillogó szemmel. A város vendégházában foglaltunk neki szobát, amit kedvesen megköszönt, és mielőtt megöleltem volna, hogy a reggeli viszontlátásig elbúcsúzzam tőle, ahogy íróvendégeinktől szokás, kezemet az öléhez vonta.”
SZÍNHÁZ
Herczog Noémi A macsó címmel írt kritikát Székely Kriszta Ithakájáról (budapesti Katona József Színház).
„Az egykori Szputnyik tervezője, Balázs Juli díszletének night club-kékje. Az egyik legprogresszívebb független táncszínház, a Hodworks koreográfusa, Hód Adrienn és az ő – a Katonában szokatlan készségeket igénybevevő –, a görög vázák mintáit eltáncoltató koreográfiája. A kiváló dramaturg, Szabó-Székely Ármin; a kísérletező zenész, Matisz Flóra Lili; Závada Péter költő-drámaíró és Bányai Tamás, „a” világítástervező. Ők mind-mind alkotótársai Székely Kriszta rendezőnek a Homérosz Odeüsszeiájából írott Ithakában. Külön-külön közülük többen megfordultak már a Katonában. Így együtt azonban jelenlétük koncentrált ereje a megújulás vágyát hirdeti… mit hirdeti, harsogja és vidáman kiabálja: egy új nemzedék – és talán egy új színházszemlélet – meghonosításának vágyát is a patinás kőszínházban.”
Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is.
