Szabadság
Itt van például a cicám, Mime.
Talált cica, szaladt a sínek felé, egy lány elkapta, hazavitte, feltette a képét a facebookra, másnap már nálam volt.
Tudtam én azt akkor, hogy elveszi a szabadságomat?
Ismertem én azt a cicát?
Tudtam milyen a neme, fiú-e, lány-e?
Mik a szokásai?
Mit tudtam én a cicákról egyáltalán?
Nem sokat, bár előtte volt két nem saját cica, akikkel nagyon megkedveltük egymást, az egyik folyton a vállamon üldögélt, ha lefeküdtem, rajtam pihent, szunyókált. Még orvoshoz is vittem őket, az egyiknek én adtam a szájába az orvosságot, s mindkettő elaltatásánál is ott voltam, mert öregek voltak, betegek lettek és az elaltatása mellett döntött a tanács, no persze a cicák nem lettek erről a döntésről megkérdezve.
Az első cica az altatás előtt felszaladt a vállamra, menekülni próbált, segítséget kérni tőlem és vissza kellett rakni az asztalra. Előtte elaltatták, aztán kapta meg a dózist.
A másik cicánál gondoltam ismét így lesz, de ő nem kapott altatást, csak a halálos mérget, ezért halála előtt nem lehetett megsimogatni, és halála pillanatában kidugta a nyelvét. Rendkívül mérges lettem, hogy az ügymenetről nem kaptam megfelelő tájékoztatást…
Az én ismeretlen cicám akkor érkezett, amikor még mindkét cica élt. Jól elterveztem, hogy majd a három cica összebarátkozik, hol itt lesznek, hol ott, mindig ahol van velük valaki, de a másik két cica meghalt közben, így a terv nem sikerült.
Az én cicámat eleinte sokat egyedül hagytam. Épp lett egy munkám is, éjjelente nem aludtam otthon. A cica mindent összepisilt, engem megtámadott, nem hagyott lefeküdni, megharapta a kezemet, lábamat. Napközben is megtámadott a legváratlanabb pillanatokban. Véres karmolások és harapások lettek a kezemen, lábamon.
A cicámról közben az orvosnál kiderült, hogy fiú. Ezt egyébként abból is ke lehetett találni, hogyha a barátnőm jött fel, ő felvehette a karjába, simogathatta, dorombolt neki, őt nem bántotta, ha én felvettem azonnal leugrott.
Az ivartalanítás mellett döntöttem, bár nem szívesen. A cica ezután nem pisilt össze mindent, de azért gondoskodott erről is. A lakásban rendet kellett tenni. Lefekvés előtt, miközben fogat mostam összepisilte az ágy közepét, minden este és továbbra is támadt.
Kétségbe voltam esve. Mi legyen a cicával? Nem sok örömet szerzett nekem.
Felmerült, hogy elajándékozom, elaltattatom. De nem e mellett döntöttem. Ha már itt ez a cica, csak kell vele valamit kezdeni. Helyes cica. Kérte ő, hogy itt legyen? Ő választott engem, vagy én őt? Ezért egyre többet foglalkoztam a cicával, megfigyeltem mikor mire van szüksége, mit szeretne és azt miután megértettem a kommunikációit, megtettem neki. A cica ezek után még két évig nem jött hozzám igazán közel. Már lefeküdt a lábamhoz, de úgy, hogy a karommal ne érjem el. Nem pisilt sehova, nem bántott, sőt örömmel várt már az ablakban, s szaladt elém az ajtóhoz. Ott nyávog amíg be nem érek. Akkor pedig beszalad a szoba közepére, néz, vár, s ahogy a közelébe érek kiad egy hangot és hanyatt dobja magát, én pedig megsimogatom, akár csomagokkal együtt, kabátban. Ezután jön az étkezés, játék, mosakodás, alvás.
Egyszer nem aludtam otthon. A cica összepisilte az ágyat. Aztán újra egy másik alkalommal. Azóta otthon alszom minden éjjel.
Ha találkozom kutyákkal és játszom velük, amikor hazaérek a cicám végigszagol és elmegy. Egész nap oda se jön. Pedig gyorsan megmosakszom és átöltözöm, a ruháimat azonnal kimosom. Másnap már nem haragszik.
A lakásban rend van, a holmik nagy részét összecsomagoltam, elvittem egy barátomhoz, kifestettem az egész lakást, lecseréltem az összepisilt ágyakat. A cica most békésen alszik mögöttem az ágyamon, aki elvette a szabadságom miközben megtanított némi kitartásra és gondoskodásra.
Ocztos István
Budapest, 2018. május 2.
